Ami a fősodratú médiából kimarad--

Alternatív Média Figyelő

Alternatív Média Figyelő

Mahsa Amini és Ashli Babbitt: melyik volt rendőri brutalitás áldozata?

Gondolatok Irán jelenéről és jövőjéről

2023. január 06. - alternativ_media_figyelo

Egy pár héttel ezelőtt sok helyen jelent meg egy hír, hogy Iránban az "erkölcsrendőrség" megölt egy fiatal lányt.  A hír bejárta Európát és Amerikát.  A hírek szerint Iránban tüntetések törtek ki emiatt.

Persze kicsit gond, hogy a hír nem volt igaz.  Igaz, hogy egy lány meghalt úgy, hogy őrizetben volt, de a halált nem a rendőri intézkedések okozták, a lánynak, Mahsa Amininek eleve voltak egészségügyi problémái.  Egyébként Irán azóta feloszlatta az erkölcsrendőrséget.

mahsa_amini.jpeg

Érdekes, hogy Nyugatszerte szimbólummá vált Mahsa Amini, több olyan államilag támogatott megmozdulás történt, ahol a fenti álhír közszájon forgott, hogy Mahsa Aminit az erkölcsrendőrök tagjai meggyilkolták.

Amerikában két évvel ezelőtt, 2020 Január 6-án, a rendőrség viszont tényleg meggyilkolt egy ártatlan lányt: Ashli Babbittet.  A nyugati narratíva egyik problémája, hogy amellett, hogy álhírre alapszik, elfeleji, hogy mielőtt a Nyugat kioktatná Iránt, érdemes lenne Amerika háza táján sepregetni.  Ashli Babbitt is tüntetett, és ez egy állítólagos "demokráciában" az életébe került

Egyébként más szempontból is hatalmas képmutatás, hogy a Nyugat a "nők jogaira" hivatkozik Iránban, azért, hogy rezsimváltást erőszkoljon ki.  A Nyugat által Iránra erőszakolt szankciók iráni nőket fosztanak meg olyan gyógyszerektől, amelyek hiánya az életükbe kerülhet.

Érdemes tovább elemezni, hogy a Nyugaton keringő "iráni hírek" mennyire tükrözik a valóságot.  Az Mahsa Amini halála utáni tüntetésekről a nyugati sajtó részletesen beszámolt, az ellentüntetésekről, amelyek több nagyságrenddel nagyobbak voltak, már nem. 

De a Nyugaton keringő konkrét hírek is legfeljebb ferdítések.   A Newsweek azt állította, hogy az "iráni rezsim" tizenötezer tüntetőt halálra ítélt.  Ezt még olyan emberek is terjesztették, mint Justin Trudeau, kanadai miniszterelnök, igaz, ő törölte az ezzel kapcsolatos tweetjét.

2999.jpeg

Egy másik hír, hogy Iránban kivégezték Majidreza Rahnavardot, a tüntetések miatt.  Ami az Associated Press hírből kimaradt, hogy ez az ember két rendőrt késelt meg, és, hogy ő emiatt végezték ki.  Iránban, mint az USA-ban, ma is van halálbüntetés.  Nyugaton nincs halálbüntetés, de ha egy ember két rendőrt halálra késel, valószínűleg a maximum büntetést kapja.

Érdemes a tágabb történelmi kontextusban nézni, hogy mi történik Iránban.  A modern Iránt az 1978-1979-ben történt forradalom definiálja, amikor Irán lerázta a nyugati béklyót, államosították az ország természei kincseit, az olajmezőket, amelyek azelőtt amerikai és angol cégek tulajdonában voltak.  Ez a lépés Irán elszigetelődéséhez vezetett, amely helyzet rengeteg nehézséget okozott az ország polgárainak.  Az USA Irán ellen fegyverezte és támogatta Szaddam Husszeint, az Irak és Irán közötti háború nyolc évig tartott, és rengeteg áldozatot követelt.  Irán sokáig gazdaságilag is elszigetelt volt, részben azért mert pl. a Perzsa-öböl államai amerikai kliensállamok, részben azért, mert a Nyugat Afganisztán ellen vívott háborúja korlátozta a keleti irányú kereskedelmet.  Irán azóta gyakran bénító szankciók alatt volt.

Jelenleg a nyugati befolyás gyengül a Közel-Keleten.  Amerikát kirúgta a Talibán Afganisztánból, de már sok amerikai kliens-állam is Kína és Oroszország felé kacsingat (pl. Szaud-Arábia).

Az új helyzetben Iránnak igazi lehetőségei támadtak, hogy erősítse a gazdaságát.  Az utóbbi időben komoly kereskedelmi egyezmények születtek Kínával, Oroszországgal, részben a Sangháji Együttműködési Szervezet keretein belül.  Már szó van sztrádák, vonathálózatok és olajvezetékek építéséről.  Az új helyzetben nem fog számítani, hogy Iránt szankcionálja a Nyugat vagy sem.

A Nyugat igazi problémája ez.  Nem elég, hogy egy ország sikerrel fellázadt a gyarmatosítás ellen, de a végül sikeres lesz gazdaságilag.  Ez az amit a Nyugat nem hajlandó elviselni. 

 

 

https://www.rt.com/news/568999-mahsa-amini-iran-protest/

https://www.globaltimes.cn/page/202210/1277021.shtml

John Mearsheimer Gilad Atzmon könyvéről

Milyen könyv a "A bolygó kicsoda"?

index_3.jpeg 

 

Gilad Atzmon egy érdekes és provokatív könyvet írt a modern világ zsidó identitásáról.

Megmutatja, hogy az asszimiláció és a liberalizmus egyre inkább nehezíti a diaszpóra

zsidók számára a zsidó identitáshoz való ragaszkodást. A pánikba esett zsidó vezetők, érvel Atzmon, a cionizmushoz (Izrael iránti vak lojalitáshoz), valamint egy új Holokauszttal való riogatáshoz fordultak, hogy a törzset egymással való összetartozásra, és egyben az őket körülvevő gojoktól történő elkülönülésre bírják. Ahogy maga Atzmon esete mutatja, ez a stratégia nem működik, és a zsidók között is frusztrációhoz vezet. A bolygó kicsoda? hasznos olvasmány mind zsidóknak és nem zsidóknak is.

John L. Mearsheimer, R. Wendell Harrison politológia professzor, University of Chicago

 

 

 

 https://undergroundbolt.hu/termek/a-bolygo-kicsoda/

 

5275364_5.jpg

 

 

Kivonatok egy SIPRI felmérésből

SIPRI-Stockholm International Peace Research Institute

index_2.jpeg
A SIPRI intézet a Áprilisban hozta nyilvánosságra a katonai jellegű kiadásokról készített felmérését. A felmérés adatokat közöl arról, hogy az ilyen kiadások hogy változtak az utóbbi évtizedekben globális viszonylatban, összehasonlítja a lista vezetőit, valamint a világ különböző régióit is egymással. A intézet 1949 óta végez és közöl ilyen felméréseket. Részletesebb információ található a SIPRI Military Expenditure Database-en. A globális katonai kiadások mértéke 2021-ben előszőr meghaladta a két trillió dollárt (2.1 trillió dollárnál tart). A listát a következő öt ország vezeti: USA, Kína, India, az Egyesült Királyság és Oroszország. Ezek együtt a kiadások 62 százalékát adják, csak az USA és Kína ketten az 52 százalékát (az USA egyedül 38 százalékát). Kína katonai kiadásai az utóbbi 27 év minden egyes évében növekedtek, és elérték a 293 milliárd dollárt. 2021 a harmadik év amelyben Oroszország katonai kiadásai növekednek, 65.9 milliárd dollárnál tartanak, amely az orosz GDP 4.1 százalékának felel meg. 2021-ben a katonai kiadások a világ öt régiója közül háromban növekedtek. Az Ázsia-Oceánia régióban 3.5 százalék, Európában 3 százalék, míg Afrikában 1.2 százalék a növekedés mértéke. Az egész világ katonai kiadása 2021-ben a világ GDP-jének 2.2 százaléka volt, 0.1 százalékkal kevesebb mint 2020-ban. 2020-ban és 2021-ben az államok átlagosan költségvetésük 5.9 százalékát fordították a hadseregükre. A világ katonai kiadásainak 15 listavezető országa 1717 milliárd dollárt költ a hadseregére, amely a Föld összes országának kiadásának 81 százaléka. Míg a lista két vezető tagja az USA és Kína, történtek figyelemre méltó változások a további helyezésekben is. Az Egyesült Királyság és Franciaország mindketten két helyezéssel léptek előbbre, így a negyedik és a hatodik helyre kerültek 2021-ben. Szaud-Arábia katonai büdzséjét 17 százalékkal csökkentette, így elvesztette negyedik helyezését, miközben Irán költekezését 11 százalékkal növelte, így a felmérések kezdete óta előszőr, Irán az első 15 között van. Az USA katonai költekezése 2021-ben 801 milliárd dollár volt, amely egy nominális 2.9 százalékos növekedést jelent 2020-hoz képest, de valós értékben számolva egy 1.4 százalékkal csökkent (a különbséget a növekvő inflációval lehet magyarázni). A harci jellegű kutatások és fejlesztésekre szánt költségek az USA-ban 2020-ról 2021-re növekedtek, ha nominális értékben számoljuk, viszont a valós értékben, amely kiküszöböli az infláció hatását, 1.2 százalékkal csökkentek. 2012-től, viszont, az ilyen jellegű költségek az USA-ban, valós értékben, 24 százalékkal növekedtek. Érdekesség, hogy a fegyverek beszerzésére költött összeg az USÁ-ban 2012 óta 6.4 százalékkal (2020 és 2021 között 5.4 százalékkal) csökkent. Vaószínű, hogy az USA a katonai büdzséjét inkább kutatásra és fejlesztésre költi, nem annyira a már gyártott fegyverek vásárlására. A nukleáris jellegű fegyverekre fordított költségek növekedtek a leginkább 2021-ben, mert az USA a nukleáris fegyverarzenálját modernizálni szeretné. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az USA 2001-ben kezdődött afganisztáni katonai jelenléte 2021-ben ért véget, és ebben a két évtizedben 85 milliárd dollárral támogatták az Afgán Nemzeti Biztonsági Erőket. Kína a lista második helyezettje, és 2021-es katonai költségvetése 293 milliárd dollár, mely 2020-hoz képest 4.7, 2012-höz képest 72 százalékos növekedést jelent. A SIPRI adatbázis szerint ezzel Kína produkálta a katonai kiadások leghosszabb egybefüggő növekedését (27 év). Mivel 2021-ben Kína GDP-je 8.4 százalékkal nőtt, a katonai kiadások GDP aránya (1.7 százalék) 0.1 százalékkal csökkent. Kína is elsősorban kutatásra és fejlesztésre fordítja ezt a pénzt, pl. az űrben való fegyverkezésre, a nukleáris elrettentésre, valamint a légierők és a haditengerészet modernizálására. Oroszország katonai kiadásai az elmúlt három évben (2021 évig bezárólag) növekedtek. 2021-ben a növekedés 2.8 százalékos volt, amely részben az olajárak növekedésének köszönhető. Így 2021 éves évi kiadások 65.9 milliárd dollárra rúgnak, így az ország GDP-jének 4.1 százalékát teszik ki. Az utóbbi éveket egy csökkenő trend előzte meg, amelyet egyrészt a nyugati országok által kivetett szankciók okoztak, amelyet a Krím-félsziget elcsatolása után vezettek be, másrészt az olajárak csökkenése. A költségek nagy részét a katonai műveletek fenntartására fordítják, valamint fegyverek beszerzésére. Míg 2020 Decemberében az ilyen költségek 42.3 milliárd dollárra rúgtak, 2021 végére 14 százalékkal növekedtek, így már 48.4 milliárd dollárnál tartanak. 2021 végén Oroszország katonákat vezényelt az ukrán-orosz határra, utána 2022 Februárjában Oroszország megszállta Ukrajnát. A katonai büdzsék regionális eloszlása is érdekes információ. Az amerikai földrész a világ teljes katonai költségvetésenek 42 százalékát teszi ki, míg az Ázsia-Oceániai régió 28, Európa pedig 20 százalékát. Az amerikai szám nagyrészéért az Észak-Amerikai országok felelősek (elsősorban az USA), míg Ázsia-Oceánia esetében Kína és India, Europában pedig Oroszaaország. Viszont érdemes ezzel összevetni, hogy bizonyos régiók esetében sok kisebb "játékos" katonai költségvetése növekszik. Japán 2021-ben 7 milliárd dollárral növelte hadügyi költségeit, ami egy 7.3 százalékos növekedésnek felel meg, és a legmagasabb éves növekedés 1972 óta. Japán teljes hadügyi költekezése a 2021-es évben így 54.1 milliárd dollár. Hasonló a trend Dél-Korea esetében is, ahol a 2021-es katonai büdzsé 50.2 milliárd dollár, 4.7 százalékkal több mint 2020-ban. Európában a katonai költekezés 3.0 százalékkal nőtt 2020-hoz képest, de 19 százalékkal 2012-höz képest. Ha a két szubrégiót, Nyugat- és Közép-Európát nézzük, mely két szubrégió magába foglalja az összes EU tagállamot, valamint a NATO államok nagyrészét, a teljes összeg 2021-ben 342 milliárd dollár (ebből Nyugat-Európáé 342 milliárd dollár), ami 3.1 százalékkal magasabb mint a korábbi évben volt. Nyugat-Európa katonai büdzséjének növekedése is magasabb volt mint Közép-Európáé, az előbbié 3.4 százalékos volt, az utóbbié csak 1.3 százalék. Mindkét esetben elmondható, hogy a költségek részben fegyverbeszerzésre mentek, részben kutatásra és fejlesztésre. Franciaország katonai kiadásainak összege 56.6 milliárd dollár, amely egy 1.5 százalékos növekedés 2020-hoz képest, de 2012-höz képest 13 százalékos, így Franciaország hazai össztermékének 1.9 százalékát költi a hadseregére. A régió harmadik helyén Németország áll, 56 milliárd dolláros katonai költségvetéssel, igaz, itt a 2020-as évhez képest a kiadások 1.4 százalékkal csökkentek. Az újonnan választott német kormány 2021-ben tett egy olyan szándéknyilatkozatot, hogy a diplomáciai költségvetését szeretné növelni. Az orosz katonai művelet óta viszont a katonai büdzsé növelése is szóba került, egyelőre nem világos, hogy ez mit jelent számokban, és az sem, hogy a korábbi szándék rovására fog menni-e. Kelet-Európa országaiban a teljes katonai kiadások 2021-ben 2.3 százalékkal növekedtek 2020-hoz képest, míg a növekedés 2012 óta 15 százalékos. A növekedés elsősorban Oroszországhoz fűződik. Fontos azt is megjegyezni, hogy Ukrajna, a Krím félsziget elcsatolása óta, 72 százalékkal növelte katonai kiadásait, és 2012 óta a növekedés 142 százalékos volt. Ez a növekedés megtorpant 2021-ben, amikor a költségvetés 8.5 százalékkal csökkent. Ukrajna teljes katonai kiadásai így 5.9 milliárd dollárra rúgnak, amely a GDP 3.2 százalékának felel meg. A Közel-Kelettel kapcsolatban érdekesség, hogy Szaud-Arábia katonai büdzséjét tavaly 17 százalékkal csökkentette, mely trend 2015-ben kezdődött, elsősorban az olajárak csökkenése miatt. Annak ellenére, hogy az olajárak már visszaemelkedtek, és Szaud-Arábia gazdaságat újra növekedést produkált, ez nem vezetett a katonai kiadások növeléséhez. Ezzel szemben Irán, 2021-ben 11 százalékkal növelte katonai büdszéjét, amely így 24.6 milliárd dollár, az Irán ellenes szankciók okozta gazdasági nehézségek ellenére. A katonai büdzsé igen nagy részét (34 százalékát) az Iráni Forradalmi Gárda finanszírozása képezi. Izrael is növelte kiadásait, 3.1 százalékkal, így a teljes kiadások 24.3 milliárd dollárra rúgnak. Törökország katonai kiadásai két éve csökkennek, az ország hadseregére 15.5 milliárd dollárt költ. Egy ország vagy egy régió katonai kiadásai az adott ország GDP-jéhez viszonyítva (százalékosan) a katonai teher fogalmat definiálják. Ez a mennyiség írja le, hogy az adott ország gazdaságára nézve mekkora terhet jelent a hadsereg fenntartása. A globális katonai teher 2021-ben 2.2 százalék volt. Annak ellenére, hogy az országok nagy részének számára a Covid-járvány komoly gazdasági kihívást is jelentett, globálisan a katonai kiadások 3.1 százalékkal növekedtek. A 2009-es gazdasági válság óta ebben az évben nőtt a legnagyobbat a globális katonai teher is. Egy évvel később, ugyan a katonai kiadások tovább növekedtek, a gazdasági fellendülés miatt a globális teher nem növekedett tovább.

Könyvajánló:

Akció!!! Aki ebből a könyvből háromezer példányt vesz, az kap egyet ingyen!

Csak egy dolog akadályozza a Kínai-Amerikai háborút, és lehet, hogy már az se sokáig

Scott Ritter cikkének fordítása

gettyimages-941608142_750xx5100-2869-0-215-640x359.jpg

 

Az amerikai-kínai kapcsolatok, a Tajvan-kérdés tükrében, tele vannak kétértelmű kijelentésekkel.  Ez a retorika most kezd kiüresedni, a háború esélye nagyobb mint bármikor, de a kérdés az, hogy kész-e Washington harcolni Tajvan miatt, és hogy tudna-e győzni?

 

Garanciák és kötelezettségek

 

HIvatalosan az USA Kína politikája a Tajvan kérdésben három 1972 és 1982 között kiadott kommunikére, az 1979-es Tajvani Kapcsolatok Törvényére, és az 1982-ben kiadott "Hat garanciára" épül.  Az 1972-es Sangháji kommunikében Kína kijelentette, hogy "a Tajvan kérdés az a kérdés, amely akadályozza az USA-Kína kapcsolatok normalizálását", és deklarálja, hogy " a Kínai Népköztársaság kormánya Kína egyetlen legitim kormánya", továbbá Tajvan egy kínai provincia, és "Tajvan felszabadítása Kína belügye, amelybe nem avatkozhat bele semmilyen más ország".

Erre az USA válasza az volt, hogy "minden kínai ember, legyen a Tajvani szoros bármelyik oldalán,abban a meggyőzésben él, hogy egy Kína létezik, és Tajvan Kína része".  Az USA ezt hivatalosan azóta sem vonta kétségbe.  Továbbá az USA hivatalosan a "Tajvan-kérdés békés rendezésében" érdekelt.

Azelőtt, 1979, Január 1-én az USA és Kína egy közös kommunikében kezdeményezték a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokat, amelyben az USA elismerte, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya Kína egyetlen legitim kormánya.  Ezen elkötelezettség keretén belül "az USA népe kultúrális, kereskedelmi, és más nem hivatalos kapcsolatokat törekszik fenntartani a tajvani néppel".

Carter elnök akkor, amikor a fenti kommuniké megszületett, biztosította Tajvan népét, hogy "a Kínai Népköztársaság és az USA közötti viszonyok normalizálása nem fogja a tajvani nép jólétét akadályozni, az USA a jelenlegi kultúrális, kereskedelmi és más kapcsolatokat fenntartja Tajvannal, ha nem is hivatalos minőségben".

Az USA Kongresszus több tagja nem támogatta, hogy Carter diplomáciai kapcsolatokat állított fel Kína és az USA között.  Válaszként egy olyan intézkedést hoztak, amely deklarálta, hogy az USA politika "közeli és átfogó barátságos kereskedelmi, kultúrális, és másfajta kapcsolatokat törekszik építeni Tajvan és az USA , valamint Kína és az USA között, és ragaszkodik ahhoz, hogy az USA és Kína közötti diplomáciai kapcsolatok egyik alapelve, hogy Tajvan jövőját békés úton fogják rendezni".

 A fenti határozban az is áll, hogy az USA "minden olyan törekvést amely Tajvan jövőjével kapcsolatos, és amely nem békés, beleértve a bojkottokat, embargokat, a régió biztonságára való fenyegetésként értelmez, és komoly aggodalommal fog kezelni" és az USA "Tajvant ellátja védelmi jellegű fegyverekkel".  És végül a határozat deklarálta, hogy az USA "ellen fog állni minden olyan erőszakos törekvésnek, amely fenyegetés Tajvan biztonságára és gazdasági és szociális rendszerére nézve".

A fegyverek eladására utaló rész tette szükségessé azt a közös Kínai-USA kommunikét, amely 1982, Augusztus 17.-én született.  Ez a kommuniké egy "valamit valamiért" jellegű egyezmény volt, amelyben Kína a Tajvannal való békés újraegyesítés mellett kötelezte el magát.  Az USA kijelentette, hogy "megérti és figyelembe veszi Kína törekvéseit a Tajvan kérdés békés rendezése érdekében", és ezt figyelembe véve az USA deklarálta, hogy hosszútávon nem próbál fegyvereket eladni Tajvannak, és hogy csökkenteni fogja a Tajvannak eladott fegyverek mennyiségét, hogy megvalósulhasson az újraegyesülés.

Hogy Tajvan aggodalmait is kezelje, az USA beleegyezett hat feltételbe ("a ha garancia") Tajvan és az USA között.  1.) Az USA nem határozott meg egy határidőt a fegyverkereskedelem felhagyását illetően.  2.) Az USA nem egyezett bele semmilyen Kínával való konzultációban a tajvani fegyverkereskedelemmel kapcsolatban.  3.)  Az USA semmilyen közvetítő szerepre nem vállalkozott Tajvan és Kína között.  4.)  Az USA nem változtatott a fenn említett Tajvani kapcsolatokkal kapcsolatos kongresszusi határozatán.  5.)  Az USA nem foglalt állást Tajvan függetlenségével kapcsolatban.  6.)  Az USA soha nem fog nyomás gyakorolni Tajvanra, hogy tárgyaljon Kínával.

A harmadik kommunikének volt egy íratlan következménye.  Ronald Reagan elnök egy belső kommunikében deklarálta, hogy "az USA elkötelezettsége a tajvani fegyverkereskedelem redukálásával kapcsolatban függ Kína elkötelezettségétől, hogy a Taiwan és a Kínai Népköztársáság közötti nézeteltérések békés rendezése mellett", és hogy " fontos, hogy a Tajvannak szállított fegyverek minősége és mennyisége az aktuális kínai fenyegetés mértékétől függ".

 

Az amerikai politika önmaga ellen küzd

 

A fenti deklarációk összeségéből az következik, hogy az USA politikája Tajvant illetően ellentmond saját magával.  Nem elkötelezett sem az "egy Kína" politika mellett, ezzel egyidőben, szeretné folytatni a fegyverszállítást Tajvannak.  Ezt az ellentmondást az USA leplezni próbálja amikor "stratégiai kétértelműségről" beszél.  A probléma az, hogy a politika egész sem nem stratégiai, és nem is kétértelmű.

A "hat garancia" bevezetése óta Kína többször felhívta a figyelmet arra, hogy az USA nem elkötelezett az "egy Kína" politika mellett, nem támogatja Kína és Tajvan békés újraegyesülését, és ragaszkodik ahhoz, hogy fegyvereket adhasson el Tajvannak.  Az eladott fegyverek mennyisége exponenciális növekedésen ment keresztül, Reagan után George H. W. Bushnak és Bill Clintonnak köszönhetően.  Az USA adott el F-16-os vadászgépeket, Patriot rakétákat, és más fegyverrendszereket is.  Newt Gingrich, kongresszusi szóvivő, 1997-ben meglátogatta Kínát és Tajvant is, és kijelentette, hogy "ha Kína megtámadja, akkor az USA megvédi Tajvant.  Pont."

Kína 2005-ben fogadta el a "Szecesszióellenes törvényt", amely deklarálta, hogy "semmilyen körülmények között nem fogja megengedni, hogy a "Tajvan függetlenségét" támogató szakadár erők Tajvant elszakítsák Kínától".  A törvény válasz volt arra a tényre, hogy az USA folytatta a fegyverszállítást Tajvannak.  Kína azt is hangsúlyozta, hogy Kína álláspontja Tajvan és Kína békés újraegyesítése, ez szolgálja leginkább Kína érdekeit.  A törvény viszont hangsúlyozza, hogy Kína nem fog ölbe tett kézzel ülni, ha egyes törekvések "Tajvan Kínától való elszakadását" okoznák.  Ebben az esetben Kína fenntartja a nem békés eszközökkel való fellépés jogát, hogy megvédje szuverénitását és területi integritását.

2021-ben, Biden elnök beiktatása idején, egy kiadott politikai útmutató szerint, szükséges a fellépés a Kínai agresszió ellen, mert az fenyegetés az USA és szövetségeseinek "kollektív biztonsága, prosperitása, és demokrata életstílusa ellen", emellett  egy olyan Tajvan-politikát támogat amelyek "megfelelnek America hosszútávú elkötelezettségei mellett", beleértve azt az 1979-es határozatot, amely lehetővé teszi, hogy az USA védelmi jellengű fegyvereket szállítson Tajvannak.

 

A háború küszöbén

 A fenti USA kijelentéseket cáfolja Nicholas Burns 2021 Októberben történt Szenátusi meghallgatása, mielőtt Burnst beiktatták Amerika kínai nagykövetének.  Burns kijelentette, hogy a Biden adminisztráció szempontjából a "stratégiai kétértelműség" politika és a tajvani kapcsolatokkal kapcsolatos korábban hozott határozatok lehetővé teszik, hogy az USA védelmi segítséget nyújtson Tajvannak.  Burns szerint: "kötelességünk, hogy Tajvant Kína számára kemény dióvá tegyük".  Ezek a kijelentések azt jelzik, hogy az USA szakított a korábbi politikájával, és Biden már két alkalommal kijelentette, hogy Amerika megvédi Tajvant egy kínai támadás esetén.

Ez a radikális változás az USA Tajvan politikájában már három olyan húbrisz és butaság alapú megnyilvánuláshoz vezetett, amelyben az USA különböző küldöttségei utaztak Tajvanba, és amelyek Kínát a háború irányába próbálják terelni.  Ezt a háborút Kína nem szeretné, de Kínán kívül, sem a világ, és sem az USA nincsenek felkészülve a lehetséges következményekre.  Az első ilyen küldöttség Májusban ment Tajvanra, a vezetője Tammy Duckworth volt (Demokrata párti képviselő Illinois államból), aki egy új határozatért is felelős, mely az USA-Tajvan hírszerzési együttműködést erősíti, további terveket sző, hogy az USA milyen eszközökkel segítheti Tajvant egy kínai támadás ürügyén, és ami rendkívül fontos, lehetővé teszi, hogy az USA felhalmozzon fegyvereket Tajvanban, arra az esetre, hogy ha amerikai katonák érkeznének a szigetre.

Itt érdemes megállni egy pillanatra: Duckworth előkészíti az amerikai katonai jelenlétet Tajvanon egy kínai támadás esetén.

A második ilyen küldöttség Nanci Pelosi vizitje volt.  Erről már sok helyen írtak.  A harmadik vizit pedig Ed Markey (Massachusetts állam Demokrata párti szenátora) látogatása volt, a múlt héten.  E vizit célja "a választott vezetőkkel való találkozók, beleértve a magánszektor képviselőit is, hogy megbeszéljék a közös érdekeket, és hogy hogy lehet a Tajvan szoros körüli feszültségeket enyhíteni, valamint a gazdasági kapcsolatokat építeni, beleértve a félvezető ipari befektetéseket".

Az már szóba sem kerül, hogy ezek a látogatások egy kínai deklaráció hatására történtek.  Május 18-án Jang Dzsiecsi, kínai diplomata, figyelmeztette Jake Sullivant, Biden nemzetbiztonsági tanácsadóját, hogy ha az "USA továbbra is kijátsza a Tajvan kártyát, rossz úton halad, és ez veszélyhelyzethez vezet".

Ma Kína, az USA, Tajvan, és a világ egy ilyen vészhelyzet előtt áll.

Semmi kétség affelől, hogy ha Tajvan deklarálná a függetlenségét, Kína megszállná a szigetet.  Nem valószínű, hogy Tajvan ilyet tenne az USA katonai támogatása nélkül.  A három vizit üzenete pont ez, Duckworth, és valószínűleg Pelosi és Markey, olyan új határozatokon dolgoznak, amelyek szakítanak az USA korábbi politikájával, amelyek a Kína-USA háború esélyét növelik.

Jelenleg az USA nem felkészült egy Kína elleni háborúra Tajvanért.  Ha Kína ma megszállná Tajvant, az USA nem tudna sokat tenni, hogy a Newt Gingrich vagy Joe Biden által vállalt kötelezettségeknek eleget tegyen.  Nem tudna Taipei védelmére jönni.  A Pelosi-vizit utáni kínai hadgyakorlatok nyilvánvalóvá tették, hogy Kína bármikor meg tudná szállni Tajvant.  Egy ilyen megszállás végzetes következményekkel járna, hasonlókkal, mint az ami jelenleg Ukrajnában történik, az orosz katonai művelet alatt.

Ennek ellenére, Kína visszafogja magát.  Egyes tábornokok, akik a fotelükből kommentálják az eseményeket, ezt úgy értelmezik, hogy Kína gyenge, Kína ugat, de nem harap.  De ez nagyon távol van az igazságtól.  Az USA-val ellentétben, Kína azt a politikát folytatja, amelyet ő maga deklarált, azaz, minden békés lehetőséget megpróbál Tajvan és Kína újraegyesítésének érdekében.  Annak ellenére, hogy az USA fegyvereket szállít Tajvannak, Kína még mindig hisz abban, hogy az "egy Kína" kérdést békés úton lehet rendezni.

Bár adna Amerika a békének egy lehetőséget.... 

Az eredeti cikk linkje.

 

A szerzőről:

Scott Ritter (sz. 1961) az amerikai tengerészgyalogság egykori hírszezője.  Schwarzkopf ezredes alatt szolgált a Sivatagi Vihar Műveletben.  1991-1998 között ENSZ (UNSCOM) megfigyelője volt Irakban, amelynek az volt a feladata, hogy Irak betartson egyes fegyverekkel kapcsolatos egyezményeket.  Egyike volt azon megfigyelőknek, akik már korán felhívták a figyelmet arra, hogy Szaddam Husszeinnek nincsenek tömegpusztítófegyverei.   Nyíltan ellenezte George W. Bush háborúját Irak ellen.  Ezek miatt több koncepciós pert indítottak ellene.

Európa gazdasági recesszióban...

...az elhibázott szankciópolitika miatt

Az egyik nagy kérdés amellyel újabban sokat foglalkozik a média,
konkrétan az orosz-ukrán konfliktus összefüggésében, az a
világgazdaság alakulása. Mint ismeretes, a nyugati hatalmak háborúja
Oroszország ellen nem merül ki az ukrán rezsimnek szállított
fegyversegélyekben, hanem Február 24 óta kemény gazdasági szankciókat
vezettek be Oroszország ellen. Az EU jelentősen korlátozta az orosz
energiahordozók behozatalát, letiltották Oroszországot a SWIFT
rendszerről, sok cég kivonult Oroszországból. Az embargó célja
Oroszország gazdasági összeroppantása volt, ami nem következett be,
részben azért, mert sok ország nem volt hajlandó arra, hogy
csatlakozzon az Oroszország elleni szankciókhoz, de inkább azért, mert
az orosz gazdaság jóval több lábon áll mint azt a nyugati szakértők
hitték.

Érdekes, hogy a szankciók működésének megítélése a nyugati politikai
elit körében is ellentmondásos. Az amerikai elitegyetem, a Yale
kutatói szerint a szankciók bénítják az orosz gazdaságot. A szerzők
szerint a szankciók minden szinten csapást mértek az orosz gazdaságra.
Sonnenfeld és csapata visszautasítanak minden olyan nézőpontot amelyek
ezt az álláspontot megkérdőjelezik, és követelik, hogy a Nyugat
továbbra is egységesen lépjen fel Oroszország ellen. A cikket több
nyugati szellemi műhely átvette, meg nem kérdőjelezte, például a
German Institute for International and Security Affairs, de az
index.hu is hivatkozott rá.

europeancentralbank.jpg

 

Még egy hónap sem telt azóta, amióta a fenn említett tanulmányon
megszáradt a tinta, az Economist már aggódik, hogy a gazdasági
szankciók nem érik el a kívánt hatásukat. Ugyan Oroszország gazdasága
az előrejelzések szerint zsugorodni fog, ez a zsugorodás csak 6
százalék lesz, jóval kevesebb mint a remélt 15 százalék, továbbá a
megemelkedett energiahordozóárak miatt Oroszországnak 265 milliárd
dolláros többlete keletkezett, amellyek csak Kína büszkélkedhet. A
rubel erősebb mint a háború előtt. Az index.hu erre a cikkre is
hivatkozott.

A szankciók idáig sokkal inkább sújtották Európát. Bár ezt az európai
vezetés nem ismeri be nyíltan, a legújabb nyilatkozataikban érződik,
ha az ember olvas a sorok között. Josep Borrell az EU külpolitikai
biztosa szerint az európai embereknek fel kell keszülnie arra, hogy a
gazdasági helyzet nagyon nehéz lesz, de ragaszkodik a
szankcióspolitika folytatásához, és az "európai egységhez". Szerinte
"az európai embereknek viselni kell a következményeket". Emmanuel
Macron is visszatért a megajachtos nyaralásából, és közölte, hogy a
Franciaországban "lejárt a bőség ideje" és eljött az idő, hogy a
francia nép "áldozatot hozzon". A belga miniszterlnök is csatlakozott
a nyilatkozatcunamihoz: szerinte Európának a következő öt-tíz évben
viselni kell a nezéhségeket. A spanyol honvédelmi miniszter is
hasonlóképpen nyilatkozott.

Az európai elit figyelmezteti az európai embereket arra, hogy mi fog
következni. Az európai prosperitásnak vége. Ez előszőr az
energiahordozók áraiban fog megmutatkozni, de emiatt további gazdasági
nehézségekre is számíthatunk. Érdekes, hogy mindenki adottként kezeli
a helyzetet, senki nem tesz fel kérdéseket. Racionális ez a
szankciópolitika? Igazán ezt akarják az európai polgárok? Az EU
évtizedekig azzal reklámozta magát, hogy ő az európai prosperitás
záloga. Ugyan az Egyesült Királyság kilépett az EU-ból, a gazdasági
előrejelzések ott is hasonlóak.

Az orosz beavatkozás kezdetén az európai vezetők nagyrésze büszkén
állította, hogy a szankciók működni fognak, és Oroszország gazdasága
össze fog roppanni, e helyett az európai gazdaságok állnak komoly
válság előtt. Az orosz gazdaság átvészelte a szankciókat:
Oroszországban az árak csökkennek, a termelés növekszik, Moszkvában az
élet semmit sem változott, vagyis inkább javult, az emberek éttermekbe és fesztiválokra
járnak. Az életszínvonal és a termelés Oroszországban emelkedik, míg
Európában csökken.

Azon kívül, hogy az európai vezetők az "egység" szükségét
hangoztatják, semmilyen konkrét tervvel nem jöttek elő, hogy hogy
fogják kezelni a gazdasági nehézségeket. A problémák kezelése
teljesen mellékes, csak az a fontos, hogy ne adjuk fel a harcot a
"gonosz Putyin" ellen.

Németország több helyről próbálta pótolni azt az energiahordozókiesést
amelyet a szankciós politika okozott. Sem Szaudi-Arábia, sem Katar,
sem Kanada, sem az USA nem sietett a segítségére. Habeck és von der
Leyen ígérete, amelyet néhány hónapja tettek, hogy a kiesést pótolni
fogják más forrásokból, nem teljesült. A helyzet külön pikantériája,
hogy Németország és Oroszország között felépült egy gázvezeték, az
Északi Áramlat 2, amelyen keresztül nagyon könnyen gázhoz juthatna
Németország, de a szankciók ezt lehetetlenné tették.

Az orosz beavatkozás óta Németországban csak olyan intézkedések
születtek, amelyek a tüneteket hívatottak kezelni, nem a problémák
forrását. Megerősítették a rendőrséget, ha esetleg zavargások lesznek
az elszegényedés miatt, és erősítették a cenzúrát az olyan
hírforrásokkal szemben amelyek hajlandóak lennének megkongatni a
vészharangot, vagy amelyek nem hajlandóak a "gonosz Putyin" narratívát
terjeszteni.

Németország jövője, ha így haladnak a dolgok, az "ipartalanítás" lesz.
Mivel az energiahordozók kiesése megbénítja a német ipart, leáll a
termelés, a gyárak bezárnak, az emberek elveszik majd az állásaikat.
Németországnak, Európa gazdasági motorjának, a jövőben külkereskedelmi
hiánya lesz. Valószínűsíthető a német gazdaság átépítése, és a
pénzügyi eszközökre alapuló irányban, de ez magával hordozza azt a
lehetőséget, hogy összeomlik a Német hitel és bankrendszer, amely
lényegében a teljes Európa hitel és bankrendszere. Az Egyesült
Királyság lehetőségei sem jobbak, mert olyan energiaárak mellett
amelyeket jósolnak az előrejelzők, nem lehet az ipari termelést
fenntartani.

Az európai sajtóban sokszor hangzik el egy olyan narratíva, miszerint
Putyin villámháborúval próbálkozott Ukrajnában, de ezt az ukrán
hadsereg megakadályozta. A fentiekből viszont az is következik, hogy
Oroszországnak nem volt érdeke a villámháború. Nem csak az orosz, de
az európai elit mindent megtesz, hogy Oroszország legyen Európa vezető
gazdasága, és a PPP alapú GDP-ben számolva ez lehet, hogy még idén
teljesülni fog.

 

Források:

https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=4167193

https://www.economist.com/leaders/2022/08/25/are-sanctions-working

https://www.globalresearch.ca/eu-controlled-demolition/5791320

https://www.reuters.com/world/europe/macron-warns-french-sacrifices-will-be-needed-tough-winter-looms-2022-08-24/

https://www.theguardian.com/world/2022/jul/30/people-are-turning-off-muscovites-put-the-war-aside-and-enjoy-summer

https://www.youtube.com/watch?v=_6Oa6fqnGTA

Az amerikaiak 70 százaléka úgy gondolja, hogy a gyerekeik szegényebbek lesznek mint a szüleik

A magyarok 70 százaléka is hasonlóan gondolja

Eredeti cikk linkje:

A Pew Research Center egyik újabb közvéleménykutatása szerint az amerikai felnőttek több mint 70 százaléka úgy gondolja, hogy a jövő generáció szegényebb lesz mint a szüleiké.

A kutatást egyébként 19 országban csinálták, és az amerikai számok illeszkednek a globális trendhez. Amerikában 72 százalék gondolja úgy, hogy a gyerekeiknek rosszabb lesz mint a szüleiknek, míg a 19 országban a válaszok átlaga szerint ez a szám 70 százalék. Amerikában 27 százalék gondolja úgy, hogy a gyerekeiknek jók a pénzügyi kilátásaik.

A kutatásban részvevő országok közül Japán volt a legkevésbé optimista: 82 százalék gondolja úgy, hogy a gyerekeiknek rosszabb lesz, és csak 12 százalék adott optimista választ. A két legoptimistább ország Izrael és Szingapúr. Az izreali részvevőknek csak 27 százaléka gondolja úgy, hogy a gyerekeiknek rosszabb lesz mint nekik. Szingapúr volt az egyetlen ország ahol a többség optimista: itt 56 százalék szerint jobb lesz az új generációnak mint a mostaninak.

9629bb7d-569b-4403-9c0f-4e0ccad83707.jpg

(Kép: Hopefitch, Getty Images)

A fenti aggodalmak korrelációt mutatnak azzal, hogy a válaszadók mit gondolnak a jelenlegi gazdasági helyzetről. Az USA-ban a gazdasági helyzet rossznak gondoló válaszadók 81 százalék-a szerint lesz rosszabb a jövő generációnak. Érdekesség, hogy az USA-ban azok közül is, akik a jelenlegi gazdasági helyzetet jónak gondolják, a jövőt illetően pesszimista 49 százalék pesszimista.

A 19 országból 11-ben erősen pesszimista légkör uralkodik Ausztráliában, Magyarországon, és Hollandiában a számok tavaly óta 10 százalékkal nőttek. Az Egyesült Államokban 2021 óta a pesszimista adatok 4 százalékkal nővekedtek. Az utóbbi években a világgazdaságot lassították a COVID járvány miatti lezárások, élelmiszer- és energiahordozóhiány, és ezeken a trendeken Ukrajna orosz inváziója rosszabbított.

Izraelben, Magyarországon, és Lengyelországban, ahol tíz százalék gondolja úgy, hogy a gyerekeiknek körülbelül ugyanolyan lesz a helyzete mint az övék.

A kutatásban részvevő országok a gazdasági mutatóik alapján magasan fejlett országoknak számítanak. Izraelen kívül mindegyik országnak a termékenységi rátája nemzedéki megújulási szint alatt van.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Könyvajánló:

Aki ebből a könyvből háromezer példányt vesz, az kap egyet ingyen!

 

Dária Dugina, Alekszander Dugin lányának meggyilkolásáról, a Sebhelyesarcúról és Heideggerről

Friss hír, hogy meggyilkolták Dária Duginát, Alekszander Dugin lányát.  Egy terrorista merényletben vesztette életét, a tettesek az általa vezetett autót robbantották fel.  A hírek szerint az autóba Dugin is majdnem beszállt, de az utolsó percben meggondolta magát.  Ennek a részletnek az egyik következménye, hogy a merénylet célja maga Alekszander Dugin lehetett, de van egy második következménye: hogy a merénylőket nem érdekelte különösebben, hogy Dugin lánya is benne lett volna az autóban.

A 80-as évek egyik legnépszerűbb filmje volt a Sebhelyesarcú (Scarface), Al Pacinoval a főszerepben.  Scarface, Tony Montana, egy kubai bevándorló aki elhatározza, hogy meggazdagszik, és ehhez a célhoz nem válogat az eszközökben.  A floridai kokain maffiánál kezdi, de kicselezi a főnökét, és azután az egész USA-nak ő szállítja az anyagot, és ő lesz egy dél-amerikai kokainbáró amerikai embere. 

A dél-amerikai drogbáró azzal bízza meg Tony Montanat, hogy hajtson végre egy merényletet egy ENSZ hivatalnok ellen.  Tony Montanáék be is rakják a pokolgépet a hivatalnok autójába, de amikor kiderül, hogy az autóba aznap reggel, valamilyen véletlen miatt, nem csak a hivatalnok utazik, hanem a felesége és a gyerekei, Tony ellenszegül a tervnek.  Tony gátlástalan, de azért mindent nem csinál meg, nem hajlandó a feleséget és a gyerekeket is megölni.

Azok akik a Dugin család elleni merényletet követték el a Sebhelyesarcúnál jóval gátlástalanabbak. 

index.jpeg

Alekszander Dugin filozófus.  Magyarul is jelentek meg művei, pl. A negyedik politikai eszme.  Nyugaton Putyin "agyának" is szokták nevezni, bár ez finoman szólva spekulatív, mert nincs arra semmilyen evidencia, hogy Putyinnak Dugin még csak tanácsadója lenne.  Ezenkívül a nyugati narratíva szerint Dugin fasiszta.  

Aki olvasta A negyedik politikai eszmét, az tudja, hogy a mű nehezen szolgáltat stratégiai alapot a mindennapi politikához.  Nem túl valószínű, hogy Dugin Putyinnak konkrét tanácsadója lenne.  A könyv inkább elvi kérdéseket feszeget, és érdemes itt egy kicsit elgondolkodni, hogy miért utálja a Nyugat Dugint.

_126394487_c63e1433-a991-44e0-9f6a-f9f9254a7e22.jpgEgy fontos eleme a könyvnek, hogy párhuzamot von három olyan ideológia között, amelyek nyugati eredetűek: a kommunizmus, a fasizmus vagy nácizmus, és a liberalizmus között.  

Mi a közös a kommunizmusban, a nácizmusban, és a liberalizmusban?

Egyrészt, mindhárom a Felvilágosodás utáni Nyugaton született.  Másrészt, és ebben Dugin Heideggerre épít, mindháromnak alapja az "identitáspolitika".

Heidegger nem könnyű olvasmány, de szerencsére Gilad Atzmon "A bolygó kicsoda" könyvében kihámozza Heidegger filozófiájából a lényeget, és olyan formában tálalja, hogy közönséges halandók is megértsék, olyan emberek akik nem írtak doktori értekezést filozófiából.

Heidegger mentora Husserl volt, aki azon tűnődött, hogy közelebb kerülhetünk-e igazi énünkhöz a gondolkodás segítségével, azaz, igaz-e a Felvilágosodás szlogenje, hogy "gondolkodom, tehát vagyok".   Husserl szerint a gondolkodás, az öntudat, hatására az igazi énünk feltárja önmagát.  A husserli filozófiai vonulat (fenomenológia) szerint

a tiszta és világos tudata annak a ténynek, hogy "én gondolkodom", minden kételyt eloszlat

affelől, hogy "én a világban vagyok", mint "gondolkodó entitás".

 

Heidegger volt az aki ebben a gondolatmenetben repedéseket fedezett fel.  Ő szerinte ha gondolkodás által próbáljuk önmagunkat megérteni, és az identitásunkat definiálni, akkor több akadályba ütközünk, elsősorban a nyelv problémájába.  Amikor gondolkodunk valamiről azt a nyelv segítségével tesszük, és a nyelv egy mesterséges eszköz, tele korlátokkal és az adott nyelvhez tartozó kultúra prekoncepcióival, így nem tudjuk kiszűrni, hogy abban a képben amelyet a nyelv segítségével építünk, mi igazi, és mi nem.

Gilad Atzmon és Alekszandr Dugin Heiddegger fenti gondolatmenete alapján fogalmaznak meg súlyos kritikákat a jelenkor politikai kultúrájával kapcsolatban.  A tudatos identitásépítés nem vezet igazi identitáshoz, sőt, inkább eltávolít attól.  Atzmon szerint, ha egy zenész igazi, az attól igazi, hogy zenél.  De amikor azáltal akar valaki zenész lenni, hogy elszakítja a farmernadrágját, hogy slampos legyen, a megfelelő fülbe helyez fülbevalót, hogy lazának tűnjön, azok már pótcselekvések, nem hitelesek.  Nem vezetnek az adott ember igazi énjéhez közelebb, inkább eltávolítanak attól.  A francia pszichológus, Jacque Lacan azt mondja, "ott VAGY, ahol nem is gondolnád".

A fél- vagy teljesen hamis identitások nagyon fontos szerepet játszanak a jelenkor politikájában, kis túlzással azt is lehet mondani, hogy a modern politika a hamis identitások egymás elleni küzdelme.  És ez az ami közös a kommunizmusban, a nácizmusban, és a liberalizmusban, azaz a Felvilágosodás utáni ideológiákban.

A kommunizmus esetében a követők identitása az "osztály".  Az osztály létező identitás, mindenki valamely osztályhoz tartozik, viszont a kommunista demagógia azt követeli, hogy a nap huszonnégy órájában azonosuljunk az osztály fogalmával, és, hogy mindent azon a szemüvegen keresztül lássunk.   A tudatos (gondolkodás és nyelv segítségével felépített) identitás, az osztály öntudat már egy mesterkélt identitás, nem valódi.

A nácizmus esetében nem az osztály játsza a műidentitás szerepét, hanem a faj, a nemzet, vagy az etnikum.  Megint igaz, hogy ezek létező fogalmak, minden ember tartozik mindhárom kategória egyikéhez, de kérdés, hogy mennyire szükséges tudatosan azonosulni velük.  Kötelező-e, hogy mindent azon a szemüvegen lássunk, amelyet a fajunkkal, nemzetünkkel való tudatos azonosulás megkövetel?   Abban a pillanatban, hogy ez a tudatos azonosulás megtörténik, sok mindenről ez az azonosulás fogja megszabni, hogy hogy gondolkodunk.  Emiatt lesz ez az azonosulás hamis, emiatt vész el a valódiság.

A liberalizmus a fentiektől abban tér el, hogy nem egy műidentitással operál, hanem egyszerre többfélével, sőt, műidentitások egész halmazát zúdítja ránk.  A Black Lives Matter abba az irányba tereli a híveit, hogy egyrészt a világot lássák mindig a "színesbőrűek" szemüvegén keresztül, másrészt azt is megszabja, hogy mit jelent a világot színesbőrűként látni.  Joe Biden, amerikai elnök, kampánya alatt azt találta mondani, hogy az az afro-amerikai aki nem rá szavaz, az "nem igazi fekete".   A liberalizmus ugyanezt a sémát erőlteti a nőkre is.  Ahogy meggyőzték a nők egyrészét, hogy azonosuljanak tudatosan női mivoltukkal, utána egyből azt is előírják a hollywoodi filmek, hogy mit kell a nő fogalmon érteni.  Melegek is léteztek az történelem kezdete óta, de a homoszexualitásra épülő identitáspolitika újkeletű dolog.

Ahiteles identitás az "csak van".  Nincs szüksége öntudatra, politikai pártra, vagy előírt szokásokra, hogy legyen.

Kínos aspektusa a fenti párhuzamnak, hogy a nácizmus és a liberalizmus jobban hasonlít egymásra, mert az identitások alapjául a biológiai tényezők szolgálnak.   A nácizmus és a liberalizmus identitásai és az azokra épített politikai narratívák arra próbálják rávenni a követőiket, hogy azonosuljanak az identitásuk biológiailag determinált aspektusaival.  Az ária legyen büszke arra, hogy ária, a meleg járjon Pride-ra, stb.  

Valószínű, hogy Dugin egyik főbűne, hogy a fenti párhuzamra felhívta a figyelmet.

 

Források:

 Alekszandr Dugin:  A negyedik politikai eszme

 Gilad Atzmon: A bolygó kicsoda?

 

 

Ukrajna náci múltja Oliver Stone szerint

Az ukrajnai konfliktus, nem meglepően, rendkívüli figyelmet kap a médiában.  Sajnos 
Ukrajna történelme nem kerül terítékre, holott ilyenkor fontos lenne, mert az
események, természetesen, nem függetlenek Ukrajna közelmúltjától. Ezt a lyukat
betömendő jelent meg a "Ukraine on Fire" című film, melynek producere és részvevője
volt a híres amerikai filmrendező, Oliver Stone. A filmet a youtube és a google már
cenzúrázzák, így az érdeklődők csak olyan szabadszájú fórumokon nézhetik meg mint a
rumble vagy a bitchute. A film lényegében a Molotov-Ribbentropp paktummal (1939) kezdi, amelyben a Szovjetunió
és a náci Németország különbékét kötöttek, és felosztották Kelet Európát
érdekszférákra. Még abban az évben Lengyelország keleti része Ukrajna nyugati
részeként ébredt. A paktum csak késleltette a háborút, 1941 Júniusában Németország
megszegte igéretét, és bevonult a Szovjetunióba. A Barbarossa művelet a történelem
legnagyobb katonai művelete volt, azzal a céllal, hogy megszerezze Moszkvát,
Szent-Pétervárt, és Kijevet.
ukraine_on_fire.jpg
Ukrajna soha nem volt egységes állam. Nyugat Ukrajnában a német megszállókat sokan
felszabadítóként üdvözölték, és a lakosság egy része nyílt kollaborációba kezdett a
nácikkal. Bár a kollaboráció teljes mértéke máig történelmi vita részét képezi, az
biztos, hogy egész hadosztályok alakultak, mint pl. az SS Galizien vagy a Nachtigall.
A német megszállás első hónapjaiban a galíciai régióban 80.000 önkéntes állt be az SS
Galizienbe. A szervezet különösen kegyetlen vol a terület zsidó, lengyel, és orosz
lakosságával szemben. Tagjaik túlyomórészt az 1929-ben alakult Ukrán Nacionalisták
Szervezetéből kerültek ki, mely szervezetnek a célja egy független és etnikailag
tiszta Ukrajna felállítása volt, és az eszközeiben nem válogatott. A szélsőségesen anti-kommunista és antiszemita Stepan Bandera, 1940-ben került a
radikális nacionalisták élére, és 1941-ben kikiáltotta a független Ukrajnát, de ez a
németeknek sem tetszett. Bandera a második világháború egészét börtönben töltötte.
Történészek szerint az ukrán nacionalisták zsidó áldozatainak száma 150000-200000-re
tehető, leghírhedtebb vérengzésük a Babi Jar-i volt, melynek során két nap alatt
33771 zsidót öltek meg. Ezenkívül, Mikola Lebed vezetésével, egy kegyetlen etnikai
tisztogatás történt elsősorban a lengyel és más nem ukrán nemzetiségiek ellen.
Volhinyban az áldozatok száma 35000-60000 volt, Kelet Galíciában pedig 25000-40000.
Amikor nyilvánvaló lett, hogy Németország elveszti a háborút, a Banderisták a németek
ellen fordultak, ezenkívül gerillaháborúba kezdtek a szovjet hadsereg ellen is. Kevesen tudják, hogy gerillaháború a második világháború után, egészen az 50-es évekig
tartott. A második világháború után a béke csak rövid életű vol, mert az USA és a
Szovjetunió egymás ellen fordultak. Ma már a CIA nemrég nyilvánosságra hozott
dokumentumaiból tudjuk, hogy az ukrán nacionalistákra már 1946-ban felfigyelt az USA
vezetés, mint lehetséges eszközre a Szovjetunió elleni harcban. Abban is biztosak
lehetünk, hogy a CIA tisztában volt Bandera és követőinek természetével és második
világháborús tevékenységével. Bandera a háború után Németországban telepedett le.
Ő és követői elsősorban a CIA-nek köszönhetik, hogy elkerülték a felelősségre vonást
Nürnbergben. Az Ukrán Nacionalisták Szervezetét a CIA teljesen tisztára mosta a
"hidegháború miatti igények" miatt. Mikola Lebed, aki a lengyelek ellen követett el
etnikai tisztogatást, 1949-ben az USA-ba költözött, 1998-ban halt meg, anélkül, hogy
bármikor is kivizsgálták volna. A történelmi dokumentumok amelyek előkerültek
bizonyítják, hogy egy 1952-es CIA utasítás értelmében az amerikai bevándorlási hivatal
(Immigration and Naturalization Service) nem viszgálta Lebed háborús múltját. Stepan
Banderát 1959 ben KGB ügynökök Münchenben megölték.
Bár Bandera a második világháborút börtönben töltötte, így nem volt aktív részese az
eseményeknek, és rajta kívül több vezetője lehetett volna az ukrán szélsőjobboldalnak,
mégis ő vált a mozgalom szimbólumává. Viktor Juscsenko, aki 2004-ben a "narancssárga
forradalomnak" köszönhetően jutott hatalomra, Banderát nemzeti hőssé avatta, amit
később Viktor Janukovics, aki 2010-ben választást nyert Juscsenko ellen, visszavont.
A Szovjetunió szétesése utáni időszakban több ilyen mozgalom született Ukrajnában, pl.
a Narodnij Rukh, Oleg Tyahnyibok Szvoboda pártja, vagy a Dmitrij Jaros által alapított
Trizub. Dmitrij Jaros 2013-ban a Jobb Szektor vezetőjévé válik, amit elsősorban az
UDA, hivatalos ellenzéki párton belüli kapcsolatainak köszönhet. Tyahnyibok ellen
Oroszországban pert indítottak, mert valószínűleg harcolt az orosz hadsereg ellen a
Csecsen háborúban. Andrej Parubij is egy prominens vezetője az ukrán
szélsőjobboldalnak, neki köszönhető sok fáklyás felvonulás Ukrajna városaiban. 2014-ben történt Ukrajna második színes forradalma. Mivel az első ilyen megbukott, a
CIA ezúttal nem bízta a véletlenre. A demokratikusan választott Janukovics egyszerre
találta magát szembe külföldről pénzelt NGO-kkal, három új TV csatornával (2013-ban
kezdtek el sugározni a Spilno, Hromadske, és az Eszpresszó TV-csatornák), valamint a
részben külföldről támogatott ukrán szélsőjobboldallal. A tüntetéseken részt vettek
Arszenij Jatszenjuk, aki akkor az Apaföld (a náci német Vaterland kifejezésből
inspirált elnevezés) politikai tömörülés vezetője volt, valamint Oleg Tyahnyibok is. A tüntetések hosszú ideig békések voltak. November végén váltak erőszakossá. Az
erőszak kitörése meglepte Janukovicsot és belső vezérkarát, nem volt számukra
nyilvánvaló, hogy ki adott parancsot a rohamrendőröknek az erőszakra. Ma már tudjuk,
hogy ez Ukrajna akkori vezérkari főnöke, Szerhij Ljovocskin volt, aki maga is szoros
kapcsolatokat ápolt az USA nagykövettel, Geoffrey Pyattel, és Victoria Nulanddal, USA
külügyi államtitkárhelyettessel. November 30-a előtt Ljovocskin és Arszenij Jatszenjuk
kapcsolatba léptek egymással. Egyfelől, erőszakos szélsőjobboldali tüntetők vegyültek
a békés tömeg közé, másfelől Ljovocskin kiadta a parancsot a rohamrendőröknek, hogy
folyamodjanak ők is erőszakhoz. Továbbá olyan újságírókat is hívtak a helyszínre,
akikről biztos, hogy megfelelő szemüveggel tudosítanak a történtekről. A Jobb Szektor
logója több fényképen is látható. A fentieket alátámasztja George Galloway interjúja Scott Ritterrel is. Scott Ritter
USA tengerészgyalogságának egykori hírszerzőtisztje. Az iraki háború előtt feladata
volt Szaddam Husszein állítólagos tömegpusztítófegyvereinek felderítése, de ő az elsők
között volt, akik nyilvánosan kijelentették, hogy ilyenek nincsenek. Ritter szerint jó példa az ukrán szélsőjobboldal hatalmára az a tény, hogy ugyan az
egykori ukrán elnök Porosenko aláírta a Minszki megállapodást, amely autonómiát
biztosított volna az orosz etnikumú területeknek, a Jobb Szektor emiatt megfenyegette
Porosenkot. Zelenszkij a béke mellett kampányolt elnöki jelöltként, de az ilyen
terveibe az Azov Zászlóalj, egy önkéntes szélsőjobboldali paramilitarista csoport, nem
egyezett volna bele. Ritter ezenkívül hozzáfűzi, hogy az Azov Zászlóaljat be lehetett
volna perelni, és fel kellett volna oszlatni, de ehelyett nagyrészt beolvasztották őket
a hivatalos ukrán hadseregbe, ahol még NATO kiképzésben is részesültek. Források: https://rumble.com/vwvkzz-oliver-strone-ukrain-on-fire.html https://www.youtube.com/watch?v=XEIS3wKm6JM

Könyvajánló:

https://undergroundbolt.hu/termek/a-bolygo-kicsoda/

5275364_5.jpg

 

 

 

 

 

A kínai és az orosz nyomás ellenére az USA hiperszonikus rakéta tesztjei sikertelenek

A legutóbbi amerikai hiperszonikus rakétateszt sikertelen volt. A tesztet Június 29.-én hajtották végre a Hawaii szigeteken. A rakétateszt a "Conventional Prompt Strike" kisérleti rakétarendszer részét képezte. Az USA Honvédelmi Minisztérium nyilatkozata szerint a probléma már a rakéta indításánál jelentkezett.

Tim Gorman, az amerikai tengerészgyalogság korvettkapitánya, valamint a Pentagon szóvivője a történtek után azt nyilatkozta, hogy "a rendellenesség már a rakéta beindítása után fellépett. Minisztériumunk bízik benne, hogy mind a védelmi, mind a támadó hiperszonikus rendszerek fejlesztése a menetrend szerint halad, és még a 2020-as években eredményes lesz."

"A program vezetői vizsgálatot kezdeményeztek, hogy megállapítsák a hiba forrását" folytatta Gorman. "Egyelőre a Minisztérium nincs birtokában a teljes tervezett pálya koordinátáinak, ennek ellenére biztosak vagyunk benne, hogy az összegyüjtött információ betekintést nyújt majd az esemény részleteibe."

7jytpsynkrlaqhfis.jpeg

 

Ez már a második sikertelen hiperszonikus-rakéta-prototípus teszt, az első 2021 Októberében történt, amikor a booster rakéta meghibásodott, így maga a rakéta nem is hagyta el a kilövő állomást.

A terv szerint a Conventional Prompt Strike fegyvereket a Zumwalt rombolókon és a Virginia-osztályú tengeralattjárókon fogják majd alkalmazni.

Az USA-n kívül Oroszország, Kína, és Észak-Korea is fejlesztenek saját hiperszonikus rakéta-rendszert, köztük olyanokat, amelyek nukleáris robbanófejeket is célba tudnak juttatni, így a Pentagon nyomás alatt van, hogy a fejlesztéseket minél hamarabb teljesítse.

 

 

Kína

 

A kínai hadsereg szerint a hiperszonikus rakéták meg fogják változtatni a háború természetét, emiatt sokat fektetnek az ilyen fejlesztésekbe.

A Financial Times szerint, "Kína tavaly Augusztusban olyan hiperszonikus rakétát tesztelt, amely a földgömböt teljesen körbejárta, mielőtt célba ért volna. A múholdak által irányított rakéta nagy meglepetést okozott az USA hírszerzésnek."

Az USA Honvédelmi Hírszerzés 2019-es jelentése (China Military Power Report) szerint a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg "több hiperszonikus technológia fejlesztésén dolgozik, olyanokon, amelyek képesek majd áttörni az USA és más országok ballisztikus rakétavédelmi rendszerét. Olyanokról van szó, mint például a manőverezhető visszatérő robbanófej (MARV), az önállóan célra irányítható robbanófej (MIRV), félrevezető- és zavarkeltőrendszerek, hőpajzsrendszerek, valamint hiperszonikus siklójárművek."

2019, Október 1-én, a Kínai Népköztársaság felállításának hetvenedik évforulóján, a Kínai Népi Felszabadítóhadsereg parádéján bemutattak egy hiperszonikus rakétát, a Dong Fent 17-et (DF-17).

Egy olyan kínai blog szerint, amely katonai jellegű témákkal foglalkozik, a DF-17 egy "harcra kész hiperszonikus fegyver".

Kína hőérzékelő rakétákat is fejleszt, amelyek, kínai források szerint, "a hangsebesség ötszörösével fognak tudni mozgó célpontokat megsemmisíteni". A szakértők szerint az új rendszert 2025-ben fogják üzembe helyezni.

Jang Hsziaogang, a Hszian városban található Népi Felszabadító Hadsereg Rakéta Erők Tervezési Egyetemének szakértője szerint fontos eredményeket értek el a fő feladat leküzdésében, amely az volt, hogy egy hiperszonikus sebességgel mozgó rakéta, eltaláljon egy mozgó célpontot.

Jang és kollégái számára, akik a fent említett egyetem Rakétatervező Főiskola részén dolgoznak, 2025 a határidő, hogy a hiperszonikus technológia kihívásaira megoldásokat találjanak.

Nagy távolságból egy kis mozgó célpont infravörös jele "csak néhány pixelnyi információ, hiányoznak olyan adatok, mint a tárgy formája, állaga, vagy a struktúrája", így az azonosítás és követés "rendkívül nehéz". A kutatók általában a kínai tudományos szakfolyóiratban, az Infrared and Laser Engineeringben publikálják az eredményeiket.

A hiperszonikus hőérzékelő a levegőben haladó célokat is el fogja tudni találni, írja egy másik cikk, amelyet Csin Hanlin publikált. Csin Hanlin a Hszidian Egyetem optoelektronika mérnöki tanszékén dolgozik.

Csin és csapata egy olyan fejlesztést mutattak be, amely lehetővé teszi egy szárazföld-levegő rakéta számára, hogy egy kereskedelmi drón méretű tárgyat eltaláljon. A rakéta már épületek vagy fák felett is felismeri a drónt, 90 százalékos pontossággal.

A kínai hadsereg hiperszonikus rakéta programja 3000 kutatót foglalkoztat, 50 százalékkal többet mint a tradicionális fegyvereket fejlesztő szektor. Ez az adat a kínai Tactical Missile Technology nevű szaklap idei, Januári, számából származik.

 

 

Oroszország

 

Az orosz haditengerészet 2022 Márciusában tesztelte a Cirkon hiperszonikus rakétát. A teszt egyik célja az volt, hogy az orosz-ukrán konfliktus közepette demonstrálja Oroszország a hosszútávú fegyvereinek képességét.

Az Orosz Honvédelmi Minisztérium nyilatkozata szerint a rakétát az északi flottához tartozó Gorskov admirális nevű fregatt lőtte ki a Barents-tengerből. A lövedék a fregattól ezer kilométerre találta el a célját, amely a Fehér-tengerben volt.

A Cirkon rakéta már több sikeres teszten keresztülment, orosz források szerint, ebben az évben tervezik az üzembe helyezését.

A Cirkon rakétákat, az orosz tervek szerint, hadihajókon és tengeralattjárókon fogják alkalmazni, mind tengeri, mind szárazföldi célok ellen.

A Cirkon csak egyike az orosz hadsereg által fejlesztett hiperszonikus rakétáknak.

2018-ban tesztelték az Avangard nevű hiperszonikus rakétát, mely teszt az Orosz Honvédelmi Minisztérium szerint szintén sikeres volt.

Orosz források szerint, azután, hogy az Avangard hiperszonikussiklójármű (HGV) a sztratoszférában levált a szállítórakétájáról, 6000 kilométert repült Szibéria felett, a hangsebesség 27-szeresével, és eltalálta célját a Kamcsatka félszigeten.

Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök szerint az Avangard a "tökéletes újévi ajándék Oroszországnak". Az Orosz Honvédelmi Minisztérium állítása szerint a nukleáris töltettel is ellátható hiperszonikus rakéta üzembe helyezésével (amely 2020-ban történt) Oroszország az első olyan ország amely él ezzel az új technológiával.

 

Forrás:

Roman Meitav, Jerusalem Post

https://www.jpost.com/international/article-710889

Mi történt Ruandában az 1990-es években? – Látszat és valóság

Az 1990-es évek közepén Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság sokat szerepelt a nemzetközi hírekben. A figyelmet az ott történő háborúk és népirtások váltották ki. A nyugati médiában keringő híreket Magyarországon is átvették[1,2,3], így valószínűsíthető, hogy a politikailag érdeklődő közegekben a történteknek azon értelmezése terjedt el, amelyek megfeleltek a nyugati "narratívának". Ebben a cikkben olyan forrásokkal hasonlítom össze ezt a narratívát amelyek mélyebben megvizsgálták az eseményeket, és attól eltérő következtetésekre jutottak.

 

Mielőtt szembesíteném a valóságot az állítással, fontos Ruanda általános helyzetéről és történelméről néhány szót ejteni. A ruandai emberek főleg két etnikumhoz tartoznak. Az ország nagyjából nyolcvanöt százaléka hutu, a fennmaradó tizenöt százalék nagyrésze tutszi. Az első világháború után Ruanda belga gyarmat lett, a belgák a tutszi etnikumot támogatták, hogy a hutu többségen uralkodjanak. A gyarmati korszak 1962-ben ért véget, amikor is választásokat írtak ki. A tutszik egy része a szomszédos országokba, elsősorban Ugandába menekült, ahol létrehozták a Ruandai Patrióta Frontot (RPF), amelynek az élére Robert Kagame kerül. Robert Kagame Ugandában a nemzeti hírszerzést is vezette, kiképzését részben az USA-ban szerezte, a kansasi Fort Leavenworthben. Élvezte Bill Clinton és Tony Blair támogatását. Akkoriban az USA nagyszabású katonai terjeszkedésbe kezdett, amely elsősorban két országot érintett: Jugoszláviát és Ruandát, ahol akkor szocialista rendszerek működtek.

 

A nyugati narratíva szerint a történtek menete a következő. Ruandában 1994. április 6-án, a hutu etnikumhoz tartozó Habyarimanát, Ruanda akkori miniszterelnökét, szállító repülőgépet lelőtte egy vélhetően radikális hutu csoport, hogy átvegye Ruandában a hatalmat. Az országban ekkor történt a népirtás, amelyet a hutuk intéztek az ott élő tutszik, és mérsékelt hutuk ellen. Az áldozatok száma nyolcszázezer, más források egymillióról is beszélnek. Válaszul az RPF Ugandából támadást intézett Ruanda ellen, megszállta azt, és véget vetett a népirtásnak. Azóta, Kagame vezetése alatt, Ruanda fejlődik, Afrika "Svájcaként" is szokták emlegetni. Az ország sok pontján állítottak emlékhelyeket a népirtásnak, megemlékezéseket is szoktak szervezni, ahol olyanok is megjelentek, mint Tony Blair vagy Ban-ki Mun ENSZ főtitkár. Az eseményeket még Hollywood is feldolgozta, pl. a Hotel Rwanda című filmben, melyet egy Paul Rusesabagina nevű szállodaigazgató története ihletett, aki a szállodájában tutszikat bujtatott.

 

Jane Corbin BBC dokumentumfilmje[4], (c. Rwanda’s Untold Story) sok szakértőt, szemtanút, és történelmi szereplőt szólaltat meg, köztük olyanokat is, akik egykor Kagame belső köréhez tartoztak. Ők ma nem léphetnek Ruanda területére mert Kagame vadászik rájuk. A szakértők között megszólal Allan Stam és Christian Davenport, akik a Michigani Egyetemen tanítanak, valamint a világszerte elismert Ruanda-szakértő, az Antwerpi Egyetem Professzora, Filip Reyntjens. Őket Kagame mind kiutasította Ruandából, mert nyilatkozataik nem a Kagamét támogató narratívát erősítették. Fontos megjegyezni, hogy Kagama mindezek ellenére élvezi a Nyugat teljes támogatását.

nyamata_memorial_site_13_600_400_90_s_c1.jpg

Kayumba Nyamwasa, Kagame egykori vezérkari tisztje már a film elején cáfolja, hogy Kagame célja az lett volna, hogy megállítsa a népirtást, az igazi célja az volt, hogy átvegye Ruandában a hatalmat. Ez a hatalomátvétel demokratikus eszközökkel lehetetlen lett volna, nem csak azért mert az RPF a tutszi kisebbséget képviselte, hanem azért is mert a Ruandában élő tutszik sem támogatták az Uganda által támogatott külföldi megszálló RPF-t. Nyamwasa, és a filmben többen (pl. Kagame egykori testőre), azt állítják, hogy Kagame állt a Habyarimana elleni merénylet mögött, nem pedig a hutu szélsőségesek. Ugyanis a merénylet utáni káosz lehetővé tette számukra Ruanda megszállását. Nyamwasa nincs egyedül. Jim Lyons FBI nyomozó[5], Carla Del Ponte[6], olasz ügyész aki a maffiával is szembeszállt, és az ausztrál ügyvéd, Paul Hourigan[7] is talált bizonyítékokat amelyek az RPF szerepére utaltak a repülőgép lelövésében, és a merénylet utáni mészárlásokban, azután, hogy felállították a Ruandai Nemzetközi Bűnügyi Törvényszéket (ICTR). Mindhárom ember esetében érdekes, hogy tevékenységük azonnali pozícióból való felmentésükhöz vezetett. Ami különösen fontos, hogy ez nem csupán Kagame kérésére történt. Az ICTR élére Madeleine Albright, a Clinton éra külügyminisztere, aki Jugoszlávia amerikai bombázásáért is felelős, támogatásának köszönhetően, a kanadai Louise Arbour került, és ő volt az, aki a három jogászt eltávolította pozíciójából[8]. Nyamwasa, a BBC-dokumentumfilmben finoman utal arra, hogy Kagame azért teszi amit tesz, mert tudja, hogy nagyon magasról támogatják. Anthony C. Black [8] ezt nyíltan ki is mondja: Kagame a Clinton-Blair szövetség embere volt. Nem csak abban támogatták, hogy Ruandával azt csinálja amit csinált, hanem abban is, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság (egykor Zaire) ellen háborút indítson, mert a KDR rendkívül gazdag volt ásványi kincsekben, gyémántban, aranyban, rézben, tantalumban, mely szükséges a számítógépek, valamint a mobiltelefonok gyártásához, de krómban, platinumban és kobaltban is. A kongói háború, amelyet Kagame indított Ruanda megszállása után, és amely az oda menekült hutuk táborai elleni támadásokkal kezdődött, egy évtizedig tartott, és ötmillió áldozatot követelt.

 

Madeleine Albright és Louise Arbourral kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy egy sokat hangoztatott narratíva szerint az ENSZ nem állította meg a népirtást. E narratíva szerint az ENSZ általában is egy komolytalan szervezet, s ilyen esetekben csak “tökölődik”. Ez a felszínes narratíva figyelemen kívül hagyja, hogy az ördög a részletekben bújik meg. Az ENSZ próbált tenni Ruandáért, Boutros-Ghali próbálta növelni az ENSZ békefenntartók számát Ruandában, hiszen valószínűleg meghiúsította volna a Ruandával kapcsolatos nagyhatalmi terveket. De az amerikaiak megbuktatták Boutros-Ghalit. (Ő volt az egyetlen ENSZ-főtitkár aki csak egyetlen ciklus erejéig töltötte be ezt a tisztséget, és eltávolítása Madeleine Albrightnak köszönhető.)

 

Allen Stam és Christian Davenport kutatásai szerint az egymillió ruandai áldozat többsége nem lehetett tutszi, nagyrészt hutunak kellett lenniük, a nyugati narratíva egyik fő állítása matematikailag lehetetlen. Ennek ellenére az országban épített emlékhelyek számára a törvény tiltja, hogy a hutu áldozatokat említsék. Több hutu ellenzéki politikus van börtönben, együtt olyan szélsőséges hutukkal, akik tényleg elkövetői voltak a népirtásnak. Ezenkívül Kagame ellenfelei külföldön sincsenek biztonságban. Patrick Karegeyát, aki Kagame egykori minisztere volt, egy Dél-Afrikai szállodában fojtották meg. A merénylet után Kagame azt mondta, hogy “aki elárulja Ruandát, annak viselnie kell a következményeit. Csak idő kérdése, hogy mikor.” Nyamwasa szintén Dél-Afrikában élt túl egy merényletet. A “Hotel Rwanda” filmet ihlető Rusesabagina, aki a film után többször megszólalt, ma Ruandában ül börtönben, Kagame emberei külföldről elrabolták.

 

A tények alapján valószínűsíthető, hogy a ruandai események menete [8] a következő volt. A Paul Kagame által vezetett RPF, amely élvezte Clinton és Blair támogatását, és amely katonai szervezet demokratikusan nem tudta volna átvenni a hatalmat Ruandában, lelőtte Ruanda akkori elnökének, Habyarimanának a repülőgépét. Mivel az RPF már így is hajtott végre kisebb szabotázsműveleteket Ruandán belül, az ország így káoszba fulladt, és az RPF ezt a káoszt használta ki hogy megszállja Ruandát. A “népirtás” inkább egy polgárháború volt, és a vérontásért leginkább maga az RPF felelős. , de felelősek hutu szélsőségesek is. Az ENSZ-ből ekkorra már az USA eltakarította Boutros-Ghalit és az engedelmes Kofi Annant juttatták a helyébe, aki minden olyan vizsgálatot megállított amely az események feltárására irányult, pl. a híres jogásznő Carla Del Ponte, valamint Paul Hourigan próbálkozását is. A nyugati sajtó azóta is az RPF narratíváját terjeszti, és az RPF teljesen szabad kezet

kapott Ruandán belül, hogy a narratívát megerősítse (“népirtás” emlékhelyek, törvények amelyek tiltják a narratíva megkérdőjelezését), ahhoz is, hogy később a szomszédos Kongói Demokratikus Köztársaság ellen háborút indítson (mely több millió áldozatot követelt), és ahhoz is, hogy belső ellenzékét külföldön is levadászhassa[9].

 

Anthony C. Black szerint a ruandai népirtás narratívája az egyik legnagyobb csalás volt, mert egyáltalán nem az történt, amit a narratíva állít. A narratíva szerinti “megmentők” valószínűleg maguk is elkövetők. Mindenesetre a ruandai események igazi történelmi feldolgozása még várat magára. Hogy mikor fog bekövetkezni, ha egyáltalán megtörténik, azt a nemzetközi erőviszonyok alakulása fogja meghatározni – mint ahogy történt oly sokszor már.

 

Források:

 

[1] https://index.hu/kulfold/2019/04/07/ruandai_nepirtas_25_eve_tuszi_hutu/

[2] https://index.hu/kulfold/2019/07/07/ruanda_nepirtas_magyar_sajtoban/

[3] https://magyarnemzet.hu/kulfold-archivum/2014/06/ruandai-nepirtas-megallt-a-30-ev

[4] https://www.dailymotion.com/video/x275rs7

[5] https://www.seattletimes.com/nation-world/new-accusations-jar-rwandas-bad-memories/

[6] https://www.theguardian.com/world/2003/sep/13/johnhooper

[7] https://www.theage.com.au/world/un-shut-down-rwanda-probe-20070210-ge46z3.html

[8] https://canadiandimension.com/articles/view/hotel-propaganda1

[9] https://www.youtube.com/watch?v=lBfTMtlgxqQ

 

 

 

süti beállítások módosítása