Az 1990-es évek közepén Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság sokat szerepelt a nemzetközi hírekben. A figyelmet az ott történő háborúk és népirtások váltották ki. A nyugati médiában keringő híreket Magyarországon is átvették[1,2,3], így valószínűsíthető, hogy a politikailag érdeklődő közegekben a történteknek azon értelmezése terjedt el, amelyek megfeleltek a nyugati "narratívának". Ebben a cikkben olyan forrásokkal hasonlítom össze ezt a narratívát amelyek mélyebben megvizsgálták az eseményeket, és attól eltérő következtetésekre jutottak.
Mielőtt szembesíteném a valóságot az állítással, fontos Ruanda általános helyzetéről és történelméről néhány szót ejteni. A ruandai emberek főleg két etnikumhoz tartoznak. Az ország nagyjából nyolcvanöt százaléka hutu, a fennmaradó tizenöt százalék nagyrésze tutszi. Az első világháború után Ruanda belga gyarmat lett, a belgák a tutszi etnikumot támogatták, hogy a hutu többségen uralkodjanak. A gyarmati korszak 1962-ben ért véget, amikor is választásokat írtak ki. A tutszik egy része a szomszédos országokba, elsősorban Ugandába menekült, ahol létrehozták a Ruandai Patrióta Frontot (RPF), amelynek az élére Robert Kagame kerül. Robert Kagame Ugandában a nemzeti hírszerzést is vezette, kiképzését részben az USA-ban szerezte, a kansasi Fort Leavenworthben. Élvezte Bill Clinton és Tony Blair támogatását. Akkoriban az USA nagyszabású katonai terjeszkedésbe kezdett, amely elsősorban két országot érintett: Jugoszláviát és Ruandát, ahol akkor szocialista rendszerek működtek.
A nyugati narratíva szerint a történtek menete a következő. Ruandában 1994. április 6-án, a hutu etnikumhoz tartozó Habyarimanát, Ruanda akkori miniszterelnökét, szállító repülőgépet lelőtte egy vélhetően radikális hutu csoport, hogy átvegye Ruandában a hatalmat. Az országban ekkor történt a népirtás, amelyet a hutuk intéztek az ott élő tutszik, és mérsékelt hutuk ellen. Az áldozatok száma nyolcszázezer, más források egymillióról is beszélnek. Válaszul az RPF Ugandából támadást intézett Ruanda ellen, megszállta azt, és véget vetett a népirtásnak. Azóta, Kagame vezetése alatt, Ruanda fejlődik, Afrika "Svájcaként" is szokták emlegetni. Az ország sok pontján állítottak emlékhelyeket a népirtásnak, megemlékezéseket is szoktak szervezni, ahol olyanok is megjelentek, mint Tony Blair vagy Ban-ki Mun ENSZ főtitkár. Az eseményeket még Hollywood is feldolgozta, pl. a Hotel Rwanda című filmben, melyet egy Paul Rusesabagina nevű szállodaigazgató története ihletett, aki a szállodájában tutszikat bujtatott.
Jane Corbin BBC dokumentumfilmje[4], (c. Rwanda’s Untold Story) sok szakértőt, szemtanút, és történelmi szereplőt szólaltat meg, köztük olyanokat is, akik egykor Kagame belső köréhez tartoztak. Ők ma nem léphetnek Ruanda területére mert Kagame vadászik rájuk. A szakértők között megszólal Allan Stam és Christian Davenport, akik a Michigani Egyetemen tanítanak, valamint a világszerte elismert Ruanda-szakértő, az Antwerpi Egyetem Professzora, Filip Reyntjens. Őket Kagame mind kiutasította Ruandából, mert nyilatkozataik nem a Kagamét támogató narratívát erősítették. Fontos megjegyezni, hogy Kagama mindezek ellenére élvezi a Nyugat teljes támogatását.
Kayumba Nyamwasa, Kagame egykori vezérkari tisztje már a film elején cáfolja, hogy Kagame célja az lett volna, hogy megállítsa a népirtást, az igazi célja az volt, hogy átvegye Ruandában a hatalmat. Ez a hatalomátvétel demokratikus eszközökkel lehetetlen lett volna, nem csak azért mert az RPF a tutszi kisebbséget képviselte, hanem azért is mert a Ruandában élő tutszik sem támogatták az Uganda által támogatott külföldi megszálló RPF-t. Nyamwasa, és a filmben többen (pl. Kagame egykori testőre), azt állítják, hogy Kagame állt a Habyarimana elleni merénylet mögött, nem pedig a hutu szélsőségesek. Ugyanis a merénylet utáni káosz lehetővé tette számukra Ruanda megszállását. Nyamwasa nincs egyedül. Jim Lyons FBI nyomozó[5], Carla Del Ponte[6], olasz ügyész aki a maffiával is szembeszállt, és az ausztrál ügyvéd, Paul Hourigan[7] is talált bizonyítékokat amelyek az RPF szerepére utaltak a repülőgép lelövésében, és a merénylet utáni mészárlásokban, azután, hogy felállították a Ruandai Nemzetközi Bűnügyi Törvényszéket (ICTR). Mindhárom ember esetében érdekes, hogy tevékenységük azonnali pozícióból való felmentésükhöz vezetett. Ami különösen fontos, hogy ez nem csupán Kagame kérésére történt. Az ICTR élére Madeleine Albright, a Clinton éra külügyminisztere, aki Jugoszlávia amerikai bombázásáért is felelős, támogatásának köszönhetően, a kanadai Louise Arbour került, és ő volt az, aki a három jogászt eltávolította pozíciójából[8]. Nyamwasa, a BBC-dokumentumfilmben finoman utal arra, hogy Kagame azért teszi amit tesz, mert tudja, hogy nagyon magasról támogatják. Anthony C. Black [8] ezt nyíltan ki is mondja: Kagame a Clinton-Blair szövetség embere volt. Nem csak abban támogatták, hogy Ruandával azt csinálja amit csinált, hanem abban is, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság (egykor Zaire) ellen háborút indítson, mert a KDR rendkívül gazdag volt ásványi kincsekben, gyémántban, aranyban, rézben, tantalumban, mely szükséges a számítógépek, valamint a mobiltelefonok gyártásához, de krómban, platinumban és kobaltban is. A kongói háború, amelyet Kagame indított Ruanda megszállása után, és amely az oda menekült hutuk táborai elleni támadásokkal kezdődött, egy évtizedig tartott, és ötmillió áldozatot követelt.
Madeleine Albright és Louise Arbourral kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy egy sokat hangoztatott narratíva szerint az ENSZ nem állította meg a népirtást. E narratíva szerint az ENSZ általában is egy komolytalan szervezet, s ilyen esetekben csak “tökölődik”. Ez a felszínes narratíva figyelemen kívül hagyja, hogy az ördög a részletekben bújik meg. Az ENSZ próbált tenni Ruandáért, Boutros-Ghali próbálta növelni az ENSZ békefenntartók számát Ruandában, hiszen valószínűleg meghiúsította volna a Ruandával kapcsolatos nagyhatalmi terveket. De az amerikaiak megbuktatták Boutros-Ghalit. (Ő volt az egyetlen ENSZ-főtitkár aki csak egyetlen ciklus erejéig töltötte be ezt a tisztséget, és eltávolítása Madeleine Albrightnak köszönhető.)
Allen Stam és Christian Davenport kutatásai szerint az egymillió ruandai áldozat többsége nem lehetett tutszi, nagyrészt hutunak kellett lenniük, a nyugati narratíva egyik fő állítása matematikailag lehetetlen. Ennek ellenére az országban épített emlékhelyek számára a törvény tiltja, hogy a hutu áldozatokat említsék. Több hutu ellenzéki politikus van börtönben, együtt olyan szélsőséges hutukkal, akik tényleg elkövetői voltak a népirtásnak. Ezenkívül Kagame ellenfelei külföldön sincsenek biztonságban. Patrick Karegeyát, aki Kagame egykori minisztere volt, egy Dél-Afrikai szállodában fojtották meg. A merénylet után Kagame azt mondta, hogy “aki elárulja Ruandát, annak viselnie kell a következményeit. Csak idő kérdése, hogy mikor.” Nyamwasa szintén Dél-Afrikában élt túl egy merényletet. A “Hotel Rwanda” filmet ihlető Rusesabagina, aki a film után többször megszólalt, ma Ruandában ül börtönben, Kagame emberei külföldről elrabolták.
A tények alapján valószínűsíthető, hogy a ruandai események menete [8] a következő volt. A Paul Kagame által vezetett RPF, amely élvezte Clinton és Blair támogatását, és amely katonai szervezet demokratikusan nem tudta volna átvenni a hatalmat Ruandában, lelőtte Ruanda akkori elnökének, Habyarimanának a repülőgépét. Mivel az RPF már így is hajtott végre kisebb szabotázsműveleteket Ruandán belül, az ország így káoszba fulladt, és az RPF ezt a káoszt használta ki hogy megszállja Ruandát. A “népirtás” inkább egy polgárháború volt, és a vérontásért leginkább maga az RPF felelős. , de felelősek hutu szélsőségesek is. Az ENSZ-ből ekkorra már az USA eltakarította Boutros-Ghalit és az engedelmes Kofi Annant juttatták a helyébe, aki minden olyan vizsgálatot megállított amely az események feltárására irányult, pl. a híres jogásznő Carla Del Ponte, valamint Paul Hourigan próbálkozását is. A nyugati sajtó azóta is az RPF narratíváját terjeszti, és az RPF teljesen szabad kezet
kapott Ruandán belül, hogy a narratívát megerősítse (“népirtás” emlékhelyek, törvények amelyek tiltják a narratíva megkérdőjelezését), ahhoz is, hogy később a szomszédos Kongói Demokratikus Köztársaság ellen háborút indítson (mely több millió áldozatot követelt), és ahhoz is, hogy belső ellenzékét külföldön is levadászhassa[9].
Anthony C. Black szerint a ruandai népirtás narratívája az egyik legnagyobb csalás volt, mert egyáltalán nem az történt, amit a narratíva állít. A narratíva szerinti “megmentők” valószínűleg maguk is elkövetők. Mindenesetre a ruandai események igazi történelmi feldolgozása még várat magára. Hogy mikor fog bekövetkezni, ha egyáltalán megtörténik, azt a nemzetközi erőviszonyok alakulása fogja meghatározni – mint ahogy történt oly sokszor már.
Források:
[1] https://index.hu/kulfold/2019/04/07/ruandai_nepirtas_25_eve_tuszi_hutu/
[2] https://index.hu/kulfold/2019/07/07/ruanda_nepirtas_magyar_sajtoban/
[3] https://magyarnemzet.hu/kulfold-archivum/2014/06/ruandai-nepirtas-megallt-a-30-ev
[4] https://www.dailymotion.com/video/x275rs7
[5] https://www.seattletimes.com/nation-world/new-accusations-jar-rwandas-bad-memories/
[6] https://www.theguardian.com/world/2003/sep/13/johnhooper
[7] https://www.theage.com.au/world/un-shut-down-rwanda-probe-20070210-ge46z3.html
[8] https://canadiandimension.com/articles/view/hotel-propaganda1
[9] https://www.youtube.com/watch?v=lBfTMtlgxqQ
