Ukrajna náci múltja Oliver Stone szerint

2022. augusztus 19. - alternativ_media_figyelo

Az ukrajnai konfliktus, nem meglepően, rendkívüli figyelmet kap a médiában. Sajnos
Ukrajna történelme nem kerül terítékre, holott ilyenkor fontos lenne, mert az
események, természetesen, nem függetlenek Ukrajna közelmúltjától. Ezt a lyukat
betömendő jelent meg a "Ukraine on Fire" című film, melynek producere és részvevője
volt a híres amerikai filmrendező, Oliver Stone. A filmet a youtube és a google már
cenzúrázzák, így az érdeklődők csak olyan szabadszájú fórumokon nézhetik meg mint a
rumble vagy a bitchute.

A film lényegében a Molotov-Ribbentropp paktummal (1939) kezdi, amelyben a Szovjetunió
és a náci Németország különbékét kötöttek, és felosztották Kelet Európát
érdekszférákra. Még abban az évben Lengyelország keleti része Ukrajna nyugati
részeként ébredt. A paktum csak késleltette a háborút, 1941 Júniusában Németország
megszegte igéretét, és bevonult a Szovjetunióba. A Barbarossa művelet a történelem
legnagyobb katonai művelete volt, azzal a céllal, hogy megszerezze Moszkvát,
Szent-Pétervárt, és Kijevet.

Ukrajna soha nem volt egységes állam. Nyugat Ukrajnában a német megszállókat sokan
felszabadítóként üdvözölték, és a lakosság egy része nyílt kollaborációba kezdett a
nácikkal. Bár a kollaboráció teljes mértéke máig történelmi vita részét képezi, az
biztos, hogy egész hadosztályok alakultak, mint pl. az SS Galizien vagy a Nachtigall.
A német megszállás első hónapjaiban a galíciai régióban 80.000 önkéntes állt be az SS
Galizienbe. A szervezet különösen kegyetlen vol a terület zsidó, lengyel, és orosz
lakosságával szemben. Tagjaik túlyomórészt az 1929-ben alakult Ukrán Nacionalisták
Szervezetéből kerültek ki, mely szervezetnek a célja egy független és etnikailag
tiszta Ukrajna felállítása volt, és az eszközeiben nem válogatott.

A szélsőségesen anti-kommunista és antiszemita Stepan Bandera, 1940-ben került a
radikális nacionalisták élére, és 1941-ben kikiáltotta a független Ukrajnát, de ez a
németeknek sem tetszett. Bandera a második világháború egészét börtönben töltötte.
Történészek szerint az ukrán nacionalisták zsidó áldozatainak száma 150000-200000-re
tehető, leghírhedtebb vérengzésük a Babi Jar-i volt, melynek során két nap alatt
33771 zsidót öltek meg. Ezenkívül, Mikola Lebed vezetésével, egy kegyetlen etnikai
tisztogatás történt elsősorban a lengyel és más nem ukrán nemzetiségiek ellen.
Volhinyban az áldozatok száma 35000-60000 volt, Kelet Galíciában pedig 25000-40000.
Amikor nyilvánvaló lett, hogy Németország elveszti a háborút, a Banderisták a németek
ellen fordultak, ezenkívül gerillaháborúba kezdtek a szovjet hadsereg ellen is.

Kevesen tudják, hogy gerillaháború a második világháború után, egészen az 50-es évekig
tartott. A második világháború után a béke csak rövid életű vol, mert az USA és a
Szovjetunió egymás ellen fordultak. Ma már a CIA nemrég nyilvánosságra hozott
dokumentumaiból tudjuk, hogy az ukrán nacionalistákra már 1946-ban felfigyelt az USA
vezetés, mint lehetséges eszközre a Szovjetunió elleni harcban. Abban is biztosak
lehetünk, hogy a CIA tisztában volt Bandera és követőinek természetével és második
világháborús tevékenységével. Bandera a háború után Németországban telepedett le.
Ő és követői elsősorban a CIA-nek köszönhetik, hogy elkerülték a felelősségre vonást
Nürnbergben. Az Ukrán Nacionalisták Szervezetét a CIA teljesen tisztára mosta a
"hidegháború miatti igények" miatt. Mikola Lebed, aki a lengyelek ellen követett el
etnikai tisztogatást, 1949-ben az USA-ba költözött, 1998-ban halt meg, anélkül, hogy
bármikor is kivizsgálták volna. A történelmi dokumentumok amelyek előkerültek
bizonyítják, hogy egy 1952-es CIA utasítás értelmében az amerikai bevándorlási hivatal
(Immigration and Naturalization Service) nem viszgálta Lebed háborús múltját. Stepan
Banderát 1959 ben KGB ügynökök Münchenben megölték.

Bár Bandera a második világháborút börtönben töltötte, így nem volt aktív részese az
eseményeknek, és rajta kívül több vezetője lehetett volna az ukrán szélsőjobboldalnak,
mégis ő vált a mozgalom szimbólumává. Viktor Juscsenko, aki 2004-ben a "narancssárga
forradalomnak" köszönhetően jutott hatalomra, Banderát nemzeti hőssé avatta, amit
később Viktor Janukovics, aki 2010-ben választást nyert Juscsenko ellen, visszavont.

A Szovjetunió szétesése utáni időszakban több ilyen mozgalom született Ukrajnában, pl.
a Narodnij Rukh, Oleg Tyahnyibok Szvoboda pártja, vagy a Dmitrij Jaros által alapított
Trizub. Dmitrij Jaros 2013-ban a Jobb Szektor vezetőjévé válik, amit elsősorban az
UDA, hivatalos ellenzéki párton belüli kapcsolatainak köszönhet. Tyahnyibok ellen
Oroszországban pert indítottak, mert valószínűleg harcolt az orosz hadsereg ellen a
Csecsen háborúban. Andrej Parubij is egy prominens vezetője az ukrán
szélsőjobboldalnak, neki köszönhető sok fáklyás felvonulás Ukrajna városaiban.

2014-ben történt Ukrajna második színes forradalma. Mivel az első ilyen megbukott, a
CIA ezúttal nem bízta a véletlenre. A demokratikusan választott Janukovics egyszerre
találta magát szembe külföldről pénzelt NGO-kkal, három új TV csatornával (2013-ban
kezdtek el sugározni a Spilno, Hromadske, és az Eszpresszó TV-csatornák), valamint a
részben külföldről támogatott ukrán szélsőjobboldallal. A tüntetéseken részt vettek
Arszenij Jatszenjuk, aki akkor az Apaföld (a náci német Vaterland kifejezésből
inspirált elnevezés) politikai tömörülés vezetője volt, valamint Oleg Tyahnyibok is.

A tüntetések hosszú ideig békések voltak. November végén váltak erőszakossá. Az
erőszak kitörése meglepte Janukovicsot és belső vezérkarát, nem volt számukra
nyilvánvaló, hogy ki adott parancsot a rohamrendőröknek az erőszakra. Ma már tudjuk,
hogy ez Ukrajna akkori vezérkari főnöke, Szerhij Ljovocskin volt, aki maga is szoros
kapcsolatokat ápolt az USA nagykövettel, Geoffrey Pyattel, és Victoria Nulanddal, USA
külügyi államtitkárhelyettessel. November 30-a előtt Ljovocskin és Arszenij Jatszenjuk
kapcsolatba léptek egymással. Egyfelől, erőszakos szélsőjobboldali tüntetők vegyültek
a békés tömeg közé, másfelől Ljovocskin kiadta a parancsot a rohamrendőröknek, hogy
folyamodjanak ők is erőszakhoz. Továbbá olyan újságírókat is hívtak a helyszínre,
akikről biztos, hogy megfelelő szemüveggel tudosítanak a történtekről. A Jobb Szektor
logója több fényképen is látható.

A fentieket alátámasztja George Galloway interjúja Scott Ritterrel is. Scott Ritter
USA tengerészgyalogságának egykori hírszerzőtisztje. Az iraki háború előtt feladata
volt Szaddam Husszein állítólagos tömegpusztítófegyvereinek felderítése, de ő az elsők
között volt, akik nyilvánosan kijelentették, hogy ilyenek nincsenek.

Ritter szerint jó példa az ukrán szélsőjobboldal hatalmára az a tény, hogy ugyan az
egykori ukrán elnök Porosenko aláírta a Minszki megállapodást, amely autonómiát
biztosított volna az orosz etnikumú területeknek, a Jobb Szektor emiatt megfenyegette
Porosenkot. Zelenszkij a béke mellett kampányolt elnöki jelöltként, de az ilyen
terveibe az Azov Zászlóalj, egy önkéntes szélsőjobboldali paramilitarista csoport, nem
egyezett volna bele. Ritter ezenkívül hozzáfűzi, hogy az Azov Zászlóaljat be lehetett
volna perelni, és fel kellett volna oszlatni, de ehelyett nagyrészt beolvasztották őket
a hivatalos ukrán hadseregbe, ahol még NATO kiképzésben is részesültek.

Források:

https://rumble.com/vwvkzz-oliver-strone-ukrain-on-fire.html

https://www.youtube.com/watch?v=XEIS3wKm6JM