Nagyon kevesen tudnak róla, de Afganisztánban 1978-ban, egy kisebb forradalom után, és csak egy rövid időre, egy progresszív kormány került hatalomba, amely egyből biztosította a nők egyenjogúságát, szétválasztotta a vallást és az államot, olyan földreformot hajtott végre, amely a földművesek érdekeit képviselte, és ragaszkodott a semlegesség-elvéhez a külpolitikában, ami akkoriban azt jelentette, hogy sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok irányába nem kötelezte el magát. Ez a kormány Nur Mohammad Taraki kormánya volt, és pont olyan volt, mint amilyet most szeretnének sokan látni Afganisztánban.[1]
Afganisztánban egyébként a nők egyenjogúsága nem akkor merült fel előszőr. Az 1918-1919-ben írt alkotmány, amelyet Amanullah Khan király és Soraya Terzi királynő uralkodása alatt írtak, ugyancsak egyenlő jogokat garantált a nőknek, beleértve a szavazati jogot is. Ezzel Afganisztán az első ország lett volna a világon ahol ez megvalósult volne. Sajnos az alkotmány nem lépett hatályba, mert az országban a reformok felkeléshez vezettek. Afgán és ázsiai történészek máig biztosan állítják, hogy a felkelőket a Brit birodalom támogatta.[2]
Az 1970-es években az afgán népesség nagyrésze földműves volt. A termőföldek területének háromnegyed részét birtokolta a népesség három százalékát kitevő uralkodó osztály, köztük a mullahok is. Azok a jobbágyok akik egykor földtulajdonosok is voltak, általában eladósodtak, így a földjük gyakran átkerült az uralkodó osztály tulajdonába.[1]
1978, Április 27-én az elnöki palota előtt tömegdemonstrációt tartottak. A hadsereg a demonstrálók mellé állt, mert mindkét csoport az Afgánisztáni Népi Demokrata Pártot szerette volna kormányon látni, élén a marxista költővel, Tarakival. A katonaság azért állt a demonstrálók mellé, mert csak ez a párt hirdetett földreformot. Fontos megjegyezni, hogy Taraki hatalombajutása teljesen spontán eseményeknek köszönhető, még a CIA sem okolta a Szovjetuniót a történtekért. Ezt Jimmy Carter külügyminisztere, Cyrus Vance is megerősítette emlékirataiban. Egyes források szerint az események a Szovjet vezetést is váratlanul érték.
A Taraki kormány lényegében a huszadik századba repítette Afganisztánt. A nőknek egyenlő jogokat biztosított, nem csak papíron, hanem konkrét intézkedésekkel, például lehetőségeket teremtett a tanuláshoz, az ország történetében előszőr járhattak a fiúkkal együtt iskolába. Törvényen kívül helyezték a gyermekházasságot, és szabályozták a házassági hozományt. Legalizálták a szakszervezeteket és egyenlő jogokat biztosítottak a különböző etnikumoknak. 10000 politikai fogolyt szabadítottak ki a börtönökből, és vidéken korházakat és iskolákat építettek. Deklarálták az Iszlám iránti elkötelezettségüket, de egy világi államapparátus keretein belül.
1978 Szeptember 1-én a gazdák adóságait eltörölték, és földosztást is hajtottak végre. A mezőgazdasági szektor reformja azért is szükséges volt, mert Afganisztánban nagyon elterjedt volt a máktermesztés kábítószerexport céljából, és Taraki az ENSZ segítségét kérte, hogy ezt felszámolhassa. Ennek köszönhetően Afganisztán rövid időn belül önellátó lett élelmiszer szempontjából. Ezek az intézkedések mind nagyon népszerűek voltak, különösen az előtte eladósodott gazdák körében, akik sok esetbez az adósságaikat generációkon keresztül örökölték.
Az új kormánynak rendkívül komoly problémákkal kellett szembenéznie. 1978-ban Afganisztánban a várható életkor 35 év volt, a gyermekhalandóság 30 % felett volt, ami rosszabb volt mint bárhol máshol. Hogy ezeket a problémákat minél gyorsabban orvosolja, a Taraki kormány a Szovjetuióhoz fordult, és szovjet mérnököket és szakembereket hívott az országba, az utak és a korházak megépítéséhez. A Szovjetunió anyagilag is segítette Afganisztánt. Szovjet geológusok fedeztek fel több lítium lelőhelyet.
Afganisztán egészségügyi minisztere a Taraki kormány alatt egy nő, Anahita Ratebzad, volt. Az egyetemi hallgatók fele, a gyakorló orvosok két ötöde, a pedagógusok hetven százaléka szintén nő volt. Mindennapos volt a famernadrágban iskolába járó diáklányok látványa az utcákon. Sokan egyfajta aranykornak tartják ezt az időszakot.
Annak ellenére, hogy a vallási vezetők (mullahok) rendszeresen agitáltak a reformok ellen, nem csak a nők jogai miatt, hanem amiatt is, mert azelőtt a földek az ő tulajdonaikba voltak, a kormány népszerűsége nem csökkent. A radikális vallási vezetők nagyrésze kénytelen volt ”menekültként” Pakisztánba távozni.
A mullahok maguktól nem mentek volna sokra. De felkarolta őket egy jóval nagyobb hatalom: a CIA. 1979 Augusztus 3-án Jimmy Carter amerikai elnök ötszáz millió dollárt bocsátott a CIA rendelkezésére, hogy megdöntsék a Taraki kormányt. A titkos program neve “Operation Cyclone” volt. Szaud-Arábia és Pakisztán segítségével elkezdték felfegyverezni a mudzsahedineket (“szabadságharcosokat”). John Pilger angol újságíró tudosított az afganisztáni amerikai követség közleményéről, amely cinikusan kijelenti, hogy a Taraki kormány megdöntése amerikai érdek, akkor is, ha ez a kormány Afganisztán szociális és gazdasági fejlődését szolgálja. Az USA által felfegyverzett fanatikusok előszőr váratlan támadásokat intéztek afgán falvakban és kisvárosokban, gyakran leégettek iskolákat és korházakat.
Az események másik fontos szereplője volt Hafizullah Amin, aki az 1960-as években amerikai egyetemeken, például a Columbián, tanult. Amin a Columbián egy Marxista kör tagja volt. Amikor visszatért Afganisztánba, csatlakozott az Afganisztáni Népi Demokrata Pártba, Taraki bizalmába férkőzött, előbb védelmi miniszteri, majd miniszterelnöki rangra emelkedett. 1979 Szeptemberében puccsot hajtott végre, megölette Tarakit, és sok Tarakihoz hűséges embert megöletett vagy börtönbe záratott. Ezután olyan intézkedéseket hozott amelyek a marxista kormányt lejáratták: drákói törvényeket hozott az Iszlám vallás ellen, így elidegenítette a vallásos embereket, viszont Taraki reformjait eltörölte. Közben a mudzsahedinek tovább folytatták a mészárlásokat, az iskolák és korházak lerombolását, Afganisztán keleti részén.
Philipp Bonosky, Afghanistan: America’s Secret War című könyvében [3] összegyüjtött adatok alapján valószínűsíthető, hogy Amin CIA ügynök volt. Annak ellenére, hogy Amin “marxista” volt, és annak ellenére, hogy egy erőszakos puccs által került hatalomba, Carter elnök Amint tartotta Afganisztán legitim vezetőjének. Babrak Karmal, aki a későbbi Szovjet megszállás segítségével került hatalomba, Amint többször nevezi CIA ügynöknek.
1979 Decemberében Amint is megdöntötte az afgán hadsereg, ahol még sokan voltak Tarakihoz lojálisak. Máig vitatott, hogy az afgán hadsereg, vagy Szovjet katonák végeztek vele. Ezután Babrak Karmal került hatalomba, akinek, annak ellenére, hogy Tarakihoz volt lojális, nem sikerült akkora népszerűségre szert tennie mint Tarakinak, nagyrész azért, mert ő hívta be a Szovjet hadsereget, hogy az Amin puccs, és a mudzsahedinek okozta káoszon úrrá tudjon lenni. Így az afgán nép benne egy külföldi hatalommal szövetkező politikust látott.
A mudzsahedinek szokásairól még maga a Washington Post is részletesen beszámolt: kedvenc taktikájuk volt előszőr levágni az áldozataik (akik gyakran szovjet katonák voltak) orrát, fülét, és nemi szervét, és utána rétegenként levágták a bőrüket. Ennek ellenére, az USA végig támogatta őket, Carter bukása után Reagan is vendégül látta a vezetőiket a Fehér Házban.
A történészek szerint a Szovjetunió részéről egy kolosszális tévedés volt Afganisztánban beavatkozni. Valószínűleg többre mentek volna, ha csak külső támogatást nyujtanak a Karmal kormánynak. De fontos tudni, hogy a titkos amerikai beavatkozások okozták Afganisztánban a káoszt, és a Szovjet hadsereg azért ment oda, hogy ezt a káoszt megszüntesse.
Források:
[1] John Ryan, kanadai professzor emeritusz cikke: https://www.globalresearch.ca/afghanistan-before-after-us-intervention/5756806
[2] Interjú Tarik Ali brit politikai aktivistával ( https://www.rt.com/podcast/543510-tariq-ali-war-money-laundering/ )
[3] “How the CIA turns foreign students into traitors,”Ramparts (San Francisco), Április 1967, 23-24 old; Phillip Bonosky, Washington’s Secret War Against Afghanistan, New York: International Publishers, 1985, pp.33-34; The Truth About Afghanistan: Documents, Facts, Eyewitness Reports, Moscow: Novosti Press Agency Publishing House, 1980, 83-96 old.; Washington Post, December 23, 1979, p. A8.
